Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VISSZATEKINTÉS (III.) – és a jövő évtized, már egy kicsit másképpen

Rózsás Janival együtt nőttünk fel Albertfalván az Adony utcában, rúgtuk a bőrt szabadidőben együtt és másokkal anno, aztán ahogy kinőttük az utcát, ment mindenki másfelé. Mikor hazajött az NDK-ból, akkor találkoztunk újra – munkát keresett, s általam került a Hungexpóba, később, az INTER-ART megalakulásakor oda távozott. Én már „ypszilonoztam”, s ahogy már korábban írtam: csatlakozott hozzánk ő is. Ő volt a mi „human erőforrás” intézőnk, másodállásban. Mert volt érzéke ahhoz: kivel lehet együtt dolgozni, és amikor egyszer szóltam neki: kéne megint valaki (mert munkaerőhiányban szenvedtünk, permanensen), 1990-ben Letenyei Karcsit hozta be a céghez.

article preview

Amikor másodjára mentem Brnóba, megkértem, hogy tartson velem erre a „kirándulásra”. Hosszú, unalmas út (3-4 óra Brnóig) – kettesben mégiscsak jobban telik az idő! Kár, hogy Jani végig aludta az utat. Pedig lett volna miről beszélni, hiszen nagyon közel jártunk már az új vegyesvállalat megalakításához (EUROFLASH-GOZ GmbH). És amíg idáig jutottunk, az kicsit hosszabb volt, mint a jelzett út a csehszlovák vásárvárosig. Apportálás, készlet, irodafelszerelési dolgok – unalmas volna mindent pontról pontra részletezni.

1990-ben volt Düsseldorfban az EUROSHOP kiállítás, arra már nem emlékszem, miért is kellett kimenjek (kíváncsiságból vagy ki tudja), de mentem. Gyorsan rájöttem, hogy ez az installációgyártók és a kivitelezők, valamint a téma járulékos szereplőinek kiállítása, és akkor már más szemmel néztem körül, remélve, hogy találok majd új ötleteket. Be kell vallanom: a látottak alapján megérintett a felismerés, hogy mennyire a béka, hm, segge alatt vagyunk – mindenféle szempontból. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy amivel rendelkezünk, a jövőben semmire sem lesz elég, legalábbis ami a lehetséges külföldi partnerek megszerzését illeti. Jártam a kiállítást és próbáltam végig gondolni: ha eljön az idő, melyik installáció volna az, amivel szívesen foglalkoznék, ugyanis az otthoni fejlesztés (próbálkozás) sehova nem vezet, már csak a darabszám miatt sem igazán volt gazdaságos.

Természetesen – ahogy az már szokásos volt – begyűjtöttem a lehetséges választékból, amit érdemesnek tartottam, és kértem hozzá listaárat is, mert az talán még fontosabb volt, mint maga rendszer. Abban a világban éltünk, amikor a hitel legalább 44% volt, s ezt, ugye, elég nehéz kigazdálkodni. Erre jön még a vámtétel, valamint a fuvar, s nem utolsósorban a forint árfolyam, ami egyre rosszabb volt. Magyarán: nem volt értelme hitelben gondolkodni.

Egyik megoldás sem volt járható anyagilag, de döntés előkészítésére mégiscsak jó volt. Maradt a külföldi partnerek felkutatása, és ha majd összejön valamennyi deviza, akkor érdemes lehet belevágni a vásárlásba. (A többit megtermeli majd az első „forduló”, már… ha okosan lesz összeválogatva.)

Nekem, bevallom, akkor – és most, utólag is – a LEITNER által kitalált rendszer tetszett a legjobban. file:///C:/Users/boczk/Documents/Leitner_overview.pdf Másodjára pedig az OCTANORM. Akkoriban inkább az utóbbi volt elterjedtebb és én is többet találkoztam vele, arról nem beszélve, hogy olcsóbb is volt, mint a Leitner. Az OCTA elkezdte fehérre festeni a fém rendszerét, mégpedig a fal színével megegyezően RAL 9010 -re. Kacérkodni kezdtem ezzel a megoldással, legalábbis elméletben, már csak azért is, mert jobb volt az ára. Mint tudjuk, Nyugaton a marketingnek szoros része a kiállításnak, amelynek során meghatározzák az installáció típusát is és egyebeket. Osztottam-szoroztam, és az derült ki, hogy hiába szép és tetszetős a LEITNER, az Octanorm elterjedtebb, ha a megrendelői oldalt tekintem.

A külföldi megrendelők ismerték, megszokták és elvárták ezt a színvonalat, s mi őket kívántuk kiszolgálni. Döntésünket befolyásolta a nemzetközi „Octanorm-Ospi” hálózatrendszer is, melynek előnye, hogy bárhol építünk, a helyszíni partner segít nekünk, ha anyagokra van szükségünk. Ugyan tisztában voltunk azzal, hogy drága rendszert veszünk, de azzal is, hogy ez egy megtérülő beruházás. Igényes építészeti tervek alapján mindig megbízható és magas színvonalat eredményez. Hogy mi mikor juthatunk erre a színvonalra, arról csak álmodozhattunk, de… a remény megvolt, hiszen íme, a konkurencia már használta azt, amire mi még csak vágytunk.

Az elgondolás az installációcserére máris elkésett volt, de a továbblépéshez nem nagyon volt más megoldás.

A székesfehérvári Könnyűféműnél a lehetőségek már befagytak (privatizálták a céget és így megváltoztak a lehetőségek). Még egy 45 fokos fordítót sikerült kierőltetni, de tovább már nem ment; minden átértékelődött, ráadásul a megrendelést mennyiség is kevés volt. Így, az idő előrehaladtával, úgy tűnt, mind inkább versenyképtelenebbé vált vállalkozásunk a tülekedő nyugati cégek tekintetében, ami pedig a jövő egyetlen útja lehetne. Egyre több olyan cég jelent meg a piacon, amelyek mást igényeltek.

És ismét szembetaláltuk magunkat a „szakirányú” létszámhiánnyal. Az új feladatokhoz kellett volna még grafikus, illetve építésztervező. No meg egy kis továbbképzés szakmailag, amihez nagyban segített az akkoriban megjelenő Ogilvy könyv.

Így jutottunk el 1991-hez. Nekem a feladatokból már kezdett túl sok lenni, muszáj volt leadni egyes részfeladatokat, és az üzletszerzésre, valamint a tervezésre összpontosítani. Ekkoriban a kivitelező részlegünkben már öt ember dolgozott, de égető szükség lett volna még egy titkárnőre is, aki fogadja a telefonokat és intézi az egyre szaporodó adminisztrációt. Visszagondolva akkoriban már komoly „szervezeti egység” volt vállalkozásunk, a bedolgozó alvállalkozók egyre növekvő létszámáról nem beszélve.

Mindent elvállaltunk akkoriban. Áruház, iroda és tárgyalók berendezését, a kispesti áruház önkiszolgáló pénztárpultjait, az Arzenál Áruház három üzletének teljes berendezését, és ki tudja, még mi mindent mást. Kellett a bevétel a megnövekedett létszámhoz.

Akkoriban került hozzánk Fodor Anikó, Borgulya Rita, valamint Tóth Wessely László. Nekem plusz feladatot jelentett az alkalmazottakkal való foglalkozás is, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen szinte minden új volt, mint munkáltatónak – addig még sohasem voltam „főnök”, mindent meg kellett tanulnom. És muszáj volt jól teljesíteni, mert a piac elkezdett telítődni, egyre több és több volt a konkurencia kivitelezőből. A rendszerváltás magával hozta az átrendeződést és bizony volt, amikor nem találtam a régi ügyfelet, vagy más néven jelentkezett, amikor valaki végre felvette a telefont. Egy más világ kezdett szerveződni, és nekünk – úgymond – fel kellett nőni hozzá. Kemény időszak, és azt sem hallgathatom el, hogy elég gyakran fordult elő, hogy „betartottak” nekünk (s nem is kicsit, hanem nagyon).

Sosem felejtem el: építés közben összeakadtam egy volt „kollegával” és beszédbe elegyedtünk. „Milyen jó nektek, mennyivel egyszerűbb az életetek, mint nekünk” – mondta. Próbáltam faggatni: ugyan mondjon már valamit, amivel igazolja ezt a „jobbat”. Mire fel: többet kerestek, olcsóbban juttok anyagokhoz, hiszen egyszerűen olcsón megveszitek a Hungexpo raktárból ellopott anyagokat. Mit mondjak? Mellbevágott ez a mondat. Kezébe adtam egy nálam lévő mérőszalagot: mérd meg légyszi’ annak az oszlopnak a hosszát. Mikor is kiderült, hogy 253 cm, megkérdeztem: látod valahol azt a plusz három centit, ami hozzá lett toldva? Persze, nem „látta”… Na látod, akkor ez nem a ti raktárotokból került ide!

És olyan is volt, hogy megrendeltek nálunk egy standot valamelyik reklámügynökségtől (Inter-propaganda Kft.), az építési területére letároltak egy standmennyiségű anyagot, amire nekünk kellett volna építeni, de mire sikerült kideríteni, kié (majd elszállítatni) már csak alig két napunk volt, hogy felépítsük a magunkét. (Természetesen nem is lettünk kész egy nappal előbb, így a tételt bíróságon kellett behajtatni. A sikerdíj egy évvel később érkezett meg!)

Megint egy másik eset: egy méterrel a mi területünk terhére építettek fel egy standot, s mire mi a kérdéses területhez jutottunk, ki kellett várni, amíg arrább rakják.

Magyarán: folyt a konkurenciaharc! Azt hittem, hogy nem vagyok naiv ember, de ez egy kicsit még engem is meglepett. De hát… ilyen az élet, ezzel is meg kellett birkózni.

Jut még eszembe: valaki kitalálta a BNV igazgatóságon, hogy a szabadtéri standok engedélyeztetési eljárását a X. ker. Önkormányzat építési osztályán kell engedélyeztetni. És ez volt a csúcs, amivel életemben szembesültem, ugyanis kauciót szedtek a területen dolgozó kivitelezők teherautói után (amelyekben az anyagutánpótlást tároltuk mi is). Előfordult, hogy vekkerrel (három órára felhúzva) vártuk a csengetést, mert a kauciót (5000 forint!) a portánál nem adták vissza, ha késtünk akár csak néhány percet. Ilyen volt az élet akkoriban, és ez már az a „jövő” volt, amire annyira vágytunk-vártunk! Harcolni kellett a betevőért. Alakult-formálódott a rendszerváltás (mint púpos gyerek a prés alatt)… Minden nap másra ébredtünk.

Közben kezdtük összefésülni a brnói EUROFLASH sro.-t. Beindult az itthoni Reklám Kft. és az Y STUDIO Gmk. is ment tovább a maga (kijárt) útján.

Már nem csak a kiállításokkal foglalkoztunk, hanem a megrendelők más egyéb marketingfeladatainak ellátásával is. Mint írtam, már rendelkezésre állt minden eszköz és lehetőség a kihívások leküzdéséhez. (Majd elfelejtettem: időközben az Amerikában oly csodálattal szemlélt telefax gépet is sikerült beszerezni, ami nagy szám volt akkoriban. Elég szép ára volt: potom 198.750 forint, de nagyon megérte.)

Janinak (Rózsás) volt egy virágárus ismerőse Csepelen, akinek a Főtéren állt az üzlete. A kiállításra szállított virágokat másoknak is, és így talált meg minket is. Egyszer csak, hív telefonon: kéne beszéljünk. No rajta! – mikor gondolod? Sürgős, minél hamarább! Másnap már Csepelen voltam, s kezdte mondani: lesz egy közlekedési kongresszus a BNV területén és neki nagy cimborája a Holland DAF autógyár marketingigazgatója. Ők is itt lesznek és kiállítanának egy 500 m2-es standot, volna kedvem ehhez az üzlethez. Micsoda kérdés?!

A hollandussal a Duna Intercontinentalban találkoztunk, és természetesen alaposan felkészülten érkeztem. Beszélgetés közben körüljártuk a témát, az illető hozott rajzokat a standról, és a lehetséges megoldásokat is számba vettük. Már búcsúztunk egymástól, amikor feltette a kérdést: no, és hogyan tartjuk majd a kapcsolatot. Mire a világ legtermészetesebb módján vágtam rá: hát, nyilvánvalóan faxon! Ebből aztán láthatta, hogy itten nem egy akármilyen kis (magyar) cégecskéről van szó. Fax! Tényleg elismerés villant a szemében! Innen már (mondhatni) simán ment minden.

Elmondhatom azt is, hogy az OCTANORM-mal is jól alakultak a dolgaink. Raphael Smitz (a kereskedelmi igazgató) 1990 óta ismert engem, mint potenciális vevőt, azóta tartottuk a kapcsolatot. El is jött az ideje (1992-ben), amikor ez a kapcsolat gyümölcsözővé vált. De ezzel már a következő történetben foglalkozom majd.