Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versenyfutás az idővel (Time is Money)

„És végre megfelelő raktár után is kellett néznünk! Hiszen szanaszéjjel tároltuk a dolgainkat, egyre bonyolultabb volt az összeszedésük egy-egy munka előtt – egyre növekvő bérleti árakról nem is beszélve. (Ez különben egy elég érdekes történet – mármint a raktár megtalálása –, külön is foglalkozni fogok vele a következőkben.)” Az előző fejezetből idézve.

article preview

Amerika után, felvértezve egyfajta sikerélménnyel – ami azt is jelentette, hogy az irány jó –, a továbbiakban érdemes azon elgondolkodni, hogy annak, amit csinálunk, karaktere legyen, legyen más, mint a többségé, ugyanakkor kövesse a megrendelő elképzelését, azonosuljon a kettőnk termékével, másnak is kitűnjön a kézjegyünk a tucatból. Kiállítások mellett érdemes mással is próbálkozni (pl. üzletberendezések, melyek nem nagyon térnek el a profilunktól). Az út kezdett ipari méreteket ölteni, ami már-már a korrekt határidők betartását veszélyeztette, még úgy is, hogy a Kereskedelmi Építő (már, mint alvállalkozó) mindig hozta a segítőkész, jó formáját. Kénytelen voltam időt fordítani a raktár helyének megtalálására, mert itt lehetne rengeteg időt megtakarítani, a későbbiekben műhely meg iroda kialakításra. Nem volt egyszerű az előkészítés – több helyszínről összeszedni az anyagot, fontos lépésként az anyagtárolás egyhelyben való megoldása. (Az élet eseményeit figyelemmel kísérni, nem ördögtől való cselekedet, fontos szempont. Segít néha döntésekben vagy az irányokban, mint a Világkiállításról szóló alábbi történet is.)

„Mindjárt felmerülhetett volna tehát a Lágymányos is 1981-ben egy rendezendő világkiállítás helyszíneként – amikor még szó sem volt Bécs–Budapest EXPÓ-ról. A történet valójában 1981-ben kezdődött. A gondolat szülőatyja dr. Körösvölgyi László, a Hungexpo akkori vezérigazgató-helyettese (majd rövidesen vezérigazgatója), az UFI (Nemzetközi Vásárok Szövetsége) igazgatótanácsi tagja 11 éven át és alelnöke 6 éven keresztül, Magyarország képviselője a BIE-ben csaknem másfél évtizedig. Körösvölgyi naponta szembesült a nemzetközi kiállítási színvonal és a kőbányai >>vásárváros<<valósága közti fájó ellentéttel. ”A koncepció lényege Körösvölgyi szavaival: >>hosszú távon lehetőséget kínálna a nemzeti értékeink, valamennyi népgazdasági ágazat szakszerű s magas színvonalú bemutatására, tartós országpropagandára. <<E szavak nem >>csak<< magas szintű kiállítási tevékenységre utalnak.”

https://epa.oszk.hu/00000/00003/00015/varga.htm

Ennek tudatában úgy gondoltam, hogy az amúgy is elhibázott közlekedéssel megtervezett Kőbányai Vásárváros átköltözik majd a kiszemelt EXPO új területére (a világkiállítást követően) Lágymányosra. (Ez egyébként nekem akkor logikusnak tűnt. Az volt tehát a feladat számomra, hogy valahol a közelben találjunk megfelelő telket vagy épületet, amihez jó áron hozzá lehet jutni, s szakmailag és logisztikailag is megfelel az elképzeléseinknek. Akkoriban már a rendszerváltás szele kezdett fújdogálni, egyre több cég ment tönkre, illetve a vagyon-kiárusítás szélére sodródott. Kerestem kapcsolatokat a XI. kerületben, mert hisz ott laktam (laktunk) és logikusnak tűnt az elképzelés, hogy itt kellene „megtalálni” a jövőnket. Nem kevés időt fordítottam a kutakodásra, mígnem valaki ajánlotta a budafoki úti Pamuttextil Műveket, ott már mindent árultak (szinte már a saját alsóneműjüket is). Vettem az időt és fáradságot, bejelentkeztem egy szemlére. Körbejártuk a gyár területét, megmutogatták a még eladó ingatlanokat, mígnem rábukkantam egy, mintegy kétezer négyzetméteres leválasztható területre – egy földszintes épület, úgy háromszáz négyzetméter alapterülettel, közművesítve. Ráadásul ez a Budafoki és Hengermalom út sarkán, ahol a Hengermalom út felől is meg lehetett volna nyitni az ingatlant. Ennél ideálisabb területet nem is találhattam volna! Már csak az ára volt kétséges. Néhány nap múlva aztán közölték az eladási árat is. Nagyon boldog voltam, és tele voltam reménnyel, hiszen akkoriban ment híre, hogy vásárlási kölcsönt adnak privatizálásra („E” hitel, 6% hitelkamattal, ami az akkori, 30-40%-os banki kamatok töredékének felelt meg).

Esetünkben 17 millió forintról volt szólt. Elég húzósnak tűnt, de ez volt az ára – alkudni nem lehetett. Mindjárt elkezdtem keresni valakit az ismeretségi körből, ki tudna nekem (nekünk) segíteni ama bizonyos E-hitelt megszerzésében. (A vállalkozási haszon ugyanis nem fedezte az akkori banki hiteleket, nem beszélve, hogy azok kamatos kamatok voltak, a kezesről meg nem is beszélve. P. János barátunk akkoriban igazolt át a Csepel Művekből a Postabankhoz, méghozzá ő lett a számitástechnikai beszerzések és telepítések igazgatója. Mondtam Jánosomnak: kéne a segítséged, s nem is azért, mert én vezettelek be korábban az üzleti életbe, hanem… baráti alapon. Ugye, Princz „atyaúristen” volt a barátja – általa került oda, ahova! –, joggal reménykedtem tehát.

Hamarosan érkezett is a hír „barátomtól”: te nem férsz bele abba a körbe, nem jár ez a hitel, mert nem tudod visszafizetni. Rövid és tömör volt. Kicsit (nagyon!) elszomorodtam, hiszen már beleéltem magam a lehetőségbe, úgy éreztem: ennél jobb helyet nem lehet találni, aztán meg ott marad az ingatlan, nem is –értettem. (Ma egy ÖMV benzinkút áll egykori álmaink helyén.)

Újratervezés!

Most akkor merre? Kit kéne és hol megtalálnom, aki segít a helyszín megtalálásában. Szét is kürtöltem minden ismerősnek, ügyfelemnek és még ki tudja ki mindenkinek, hátha jön valami, valakinek a gondolat(a), ötlet – miközben az idő ugyancsak sürgetett, meg kellett kezdeni a kiállítások előkészítését, meg ami ezzel jár közben.

Az idő telt-múlt (főleg múlt!), új hírek nem érkeztek. Aztán… egyszer csak mégis! A VSZM-ből (Villamos Szigetelő és Műanyaggyár) jelentkezett Fodor Marika, mondván: neki van egy kedves ismerőse, O. József, aki talán tud segíteni. Felvettem a kapcsolatot vele és elkezdtük körbejárni a Főváros környéki települések hivatalait telekügyben, eladó ipari ingatlanok vagy telkek után kutatva. Érd, Diósd, és végül Törökbálint. Ezek a helyek még elérhetőek voltak a „viszonylatainkat” tekintve, hogy Lágymányos lesz az új vásárváros helye. Úgy gondoltam, hogy az ár is szolidabb lesz.

És valóban. Törökbálinton találtunk egy helyet a „faluszélen”, ahol is a Marika szülei laktak, egy ingoványos területet, amit a helyi tanács szívesen bérbe adott volna. Miután jobb lehetőség nem nagyon volt, letáboroztam ennél a lehetőségnél. Nem kell megvásárolni, csak bérelni. Alkotunk rá valamilyen hevenyészett épületet, aztán majd, esetleg – ha lesz pénzünk –, meg is vehetjük a telket. Belevágtam. A „beugró” (hm, hálapénz?) egy tízezer forintos autónyeremény kötvény volt a vb-titkár „elvtársnál”, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

Találtam egy könnyűszerkezetes megoldást az építményre – a Boráros téren, a HÉV végállomásán akkoriban építettek ott hasonlókat, kereskedelmi célból –, megtetszett, „körbejártam” a lehetőséget, vajon mit lehetne ebből kihozni a mi céljainkra. Megkerestem a kivitelezőt, megtervezték (Koós Miklós, fiatal építész volt a tervezője) – ablak nélkül, felülvilágító üvegbevilágítóval és egy tolóajtóval. Úgy gondoltam ez elég biztonságos betörés szempontjából, drótüveg volt a bevilágító és nem nagyon kellett mesterséges világítás, legfeljebb este. (Aztán kiderült, hogy ebben bizony tévedtem! Mármint hogy betörésbiztos, mert még az őszi kiállítás előtt ellopták belőle az összes kézi szerszámot és gépet. De hát, ki ismerheti a betörők lelkivilágát, ugye!) Bele is vágtam bár Marschalkó Zoli az új üzlettárs nem volt hajlandó finanszírozni, hogy miért, arra nem kaptam választ. „Csak.”

Tervezés, engedélyezések beszerzése (hozzá a hatóságok „jóindulatának” megszerzése) – végül megkezdődhetett a kivitelezés. Először is… fel kellett tölteni a területet, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen a vizet is el kellett vezetni a területről, valamint a bozótost kiirtani. De megoldottuk. Az épület alapterülete 140 m2 volt, s a végösszeg végül is súrolta az egymilliót a feltöltéssel együtt. De… „saját” volt, nem bérlemény! Arról nem beszélve, hogy így a trógerolás is minimálisra csökkent, hiszen a Ford Transittal be lehetett állni a raktárba, és mi több, ott is parkolhatott, nem a szabad ég alatt.

Persze, ezt az összeget elő is kellett teremteni.

1987 áprilisában készült el ez a kis „csodapalota” (azt talán mondanom sem kell, hogy rengeteg hibával!), a Tavaszi BNV után be is tudtunk hurcolkodni. A gondokkal együtt is… nagyon jó érzés volt, bár a hibák kijavításának elérése nem volt egyszerű, még a M1 TV – Hét műsorát is igénybe kellett venni.

Azért még egy kis munkáról is közbevetőleg, hiszen az év eleje február környékén azzal telt. Az Interpress akkoriban elvállalt egy kiállítás-sorozatot a Ferunionnak az akkori Nyugat-Németország területen, Dortmund, Hannover és Köln. Közben az Interpress is vett egy VW Transportert. Ezt a sorozatot tehát már két autóval bonyolítottuk. Sosem felejtem el! Hárman mentünk, Zoli, Szöszi és jómagam szakadó hóesésben a két autóval. A pályán szinte állt a forgalom, de nekünk menni kellett, mert az idő szorított. Szerencsésen megérkeztünk Dortmundba. Felépítettük a kiállítást, és még mindig volt négy napunk, ami takarítással és „repi” beszerzéssel telt. Ez egy szerszámkiállítás volt, körülnéztünk tehát, vajon van-e valami, ami érdekes lehet a számunkra, a mi vállalkozásunkhoz. Elmentünk egy stand mellett, ahol az volt kiírva: családfakutatás. Hm, elég érdekes, egy ilyen kiállításon! Szóba elegyedtünk egy ottani manussal. Mi keresnivalója van ennek a témának s éppen itt?! Az illető elmondta, hogy nem is hinnénk, mennyi embert érdekel a családja (vagyis a saját!) múltja, és hogy ennek kiderítéséért pénzt is hajlandók áldozni, nem is keveset. Szó szót követett, s egyszer csak felajánlotta, ha megmondjuk a nevünket, akkor szívesen utánanéz a mi múltunknak is, persze, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Sajnos azonban amikorra az eredményt ígérte már bezárt a kiállítás, s nekünk tovább kellett menni Hannoverbe. Sebaj, válaszolta, ott is lesz nekik pavilonjuk, könnyen megtalálhatjuk. Hát ez nagyszerű, akkor ismét találkozunk!

És valóban, Hannoverben meg is kerestük újdonsült barátunkat, aki vidám arccal fogadott bennünket. Előhúzta a könyvből kimásolt oldalakat, miszerint nem akármilyen családból származunk – volt is meglepetés! –, amit most be is mutatok majd. (Persze, az út nem Hannoverben ért véget, hanem Kölnben – onnan indultunk haza, s nem csak a kiállítások sikerével, hanem immár a családi múltunkkal is a tarsolyunkban!)

De előbb még egy kis kitérő.

Marschalkó Zoli a Gazdagréti lakótelepen lakott, és a lakótelepre bevezető úton volt a telep hőközpontja. Eszébe jutott, hogy a két kiállítás közti időket ki kéne tölteni valami hasznot hozó foglalatossággal. Egy autómosóra gondolt. A „szomszédban” a meleg, megvan hát a gomb, amihez a kabátot is meg lehet varrni. Mindjárt hozzátettem a gyermekem barátjának (Lacinak) az apja (Fejes Józsi) a HITEKA-ban volt főnök, és akkoriban ők gyártottak automata kocsimosó berendezéseket exportra, és e kapcsolat révén gyári áron hozzá is juthatnánk. Valamivel több mint egymilliót kóstált a mosóberendezés, eddig rendben volna. Fölé kell egy könnyűszerkezetes épület és a megközelítés kialakításának a költsége, cca. további 1–1,5 millió.

A területet lehet bérelni, az nem olyan nagy költség, gondoltuk az elején. Irány a Távfűtő Művek, ahol is nem zárkóztak el az elől, hogy egy leágazást készítsenek, elvégre ez is üzlet volt (legalábbis annak, akivel beszélgettünk). Közölték: az engedélyeztetést a közterület tulajdonosával kell megbeszélnünk, az akkori (XI.) kerületi tanács építési osztályán.

Folytatás tehát a XI. ker.-nél. Sikerült találni egy illetékes ügyintézőt, akinek előadtuk, mit szeretnénk. Szó szót követett, s amikor befejeztük, azt javasolta: folyamodjunk egy beadvánnyal a Tanácshoz, vessük papírra az elképzelésünket, és majd – a törvényes határidőn belül – megkapjuk a választ. Telt-múlt az idő, válasz csak nem érkezett. Végül is megkaptuk – elutasító volt. Hivatkoztak sok mindenre, ami elég érdekes volt, de fellebbezésnek helye nem volt. Mit tehettünk? Lapoztunk egyet.

De még mindig nem volt vége az évnek.

Ősszel Zoli bejelentette: válik a feleségétől, és kilép a vállalkozásból. Nem volt szerencsés fordulat, hiszen ki kellett őt fizetni, és az bizony nem volt kis pénz, ami járt neki (ráadásul, ugye, éppen egy beruházás kellős közepén). Én azonban nem gondoltam azt, hogy marasztalnom kéne – ő tudja, mit csinál.

Éppen a Kerépítőben Tiboréknál jártam valamiért, ahol is összeszaladtam Herejcsek Gyurival. Mondta, hogy szeretne velem beszélni. És bele is vágott. Úgy hallotta, hogy a Marschalkó Zoli disszidált – ez nekem teljesen új volt, „mit nem mondasz?!” De egyben megkaptam a választ is arra, hogy miért nem szállt be a raktár-építkezésbe; neki akkor már „más tervei” voltak! Magyarán: egy kis leckét (újabb leckét?) kaptam a bizalomról, s bevallom: el is ment a kedvem egy újabb társulástól. Hiszen egy közös vállalkozás a kölcsönös bizalmon alapul. Mi máson?!

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy aki megáll, az nem tud tovább lépni. Vagyis… sohasem lehet megállás! Ezt különösen egy székely embernek mindig is tudnia kell.

Ja, igen! Merthogy Hannover óta már azt is tudom, honnan jöttem. Az anyám révén székely vagyok, és erre büszke vagyok, nem kicsit.

(Megjegyzés. Azóta az apai ágat is próbáltam kideríteni. A dédnagyapám utolsó címe Marosvásárhely volt és neki is volt valami köze a kiállításokhoz, mint a plakett mutatja. A református templomba próbáltam születési anyakönyvi kivonatot találni, de a Securitate annak idején elvitt onnan minden dokumentumot – így hát, egyelőre, áll a tudományom.)