Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÚTKERESÉS....

Gimi után is van élet?

ÚTKERESÉS…?

Miután kiállt a szekerem a gimiből, gondoltam meg kéne próbálni újra a képző sulit a Török Pál utcában. Beadtam a felvételi papírokat aztán majd lássuk. Megláttam újra az elutasító papírt és azt gondoltam tehetségtelen vagyok, hiába van kézügyességem ez nem elég. Jó Anyám másként magyarázta ezt akkor nem értettem, volt is benne valami.

Visszagondolva nem igazán művész szerettem volna lenni, hanem autótervező.  A környezetemben mindenki azt mondotta Magyarországon nincs személyautó gyártás, reménytelen elképzelés. Maradt a gipsz és abból faragtam anno autókat, amit aztán vízfestékkel festettem ki és lakkal vontam be ne maszatolódjon el. ( prospektus után készítettem, mérethelyesek voltak )   

Eljött az idő valamit csinálni kell. Betekintettem a bútor asztalossághoz, esztergályozáshoz és még ki mindenki ajánlott valamit, amit nem nagyon szerettem volna. A végén a Fater berakott a Május 1 Ruhagyárba, mint műszerész tanuló, más alternatíva ekkora már elfogyott Ő ott volt könyvelő. Itt kezdtem pályafutásomat, amit nem nagyon szerettem, de hát azt mondták ez van! Az iskola Újpesten volt a gyakorlat meg az Elnök utcában. Nagy nyomot nem hagyott az életemben azon kívül, hogy néha történt valami. Ennek is vége volt és jöttek a munkás hétköznapok. Jártam egyik munkahelyről a másikra, míg kikötöttem az Elektromechanikai Vállalatnál. Mondanám itt már azért voltak kollegák, akikkel baráti kapcsolatot sikeredett kialakítani. Ebből a társaságból még van ma is, akivel összejárunk Jani és Laci. Akkoriban a hétvégéket az Illés, Metro és Omega bulikon töltöttük és csajoztunk. Vasárnap a Ifjúsági Park ( Várkert Bazár ) öt órai teái voltak napirenden  ez járta, meg a rock and roll, természetesen ingbe nyakkendővel. Ami nagyon fontos volt a katonaság elkerülése, ott lebegett a fejem felett. Hát ezt meg kéne valahogy úszni, ha nem hát a nyáron induljunk neki egy nyaralásnak és kikötöttünk Fiume és Abbázia közt lévő kempingben Jugoszláviában.  Itt velünk volt  Kovács Laci, Katona László  és Nagy Józsa András ( Suki ) akikkel együtt dolgoztam az EMV ben. Jó kis buli volt találkoztunk ott több sráccal is akik, jól akarták érezni magukat és sikerült is nekik. Még utazás előtt a Sukival elhatároztuk dobbantunk egyet Olaszország fele. A Bátyja kint élt Svájcban Sankt Gallenben ide kéne eljutni, aztán meglátjuk csak jobb lesz mint otthon, és a katonaságot is meg lehet úszni. Szó mi szó ez azért nagy kockázat volt, mert ismeretlen volt az út, tanácsot nem nagyon kaptunk senkitől és még hangoztatni is kockázatos volt. Mielőtt elindultunk a Sukival átvettük a feladatot, merre hova hogyan és készültünk arra is ha elkapnak véletlenül se keltsük a látszatát annak, hogy mi Olaszországba szeretnénk eljutni. Kinéztünk egy falut a térképen a határhoz közel és egy utcát és egy nevet. A városka ( Sezana )  az utca Partizanska utca 5. volt  ( tudomásunk szerint akkoriban ilyen nevű utcák voltak Jugoszláviában ) és a Név meg Zorán Sztevanovity. Ez a név jól is hangzott gondoltuk arrafele, de jobbat nem tudtunk kitalálni. Még egy adalék vittünk egy üveg pálinkát ( fekete címkés cseresznyét ) meg egy rúd téliszalámit azzal az indokkal, hogy mi Mo. on találkoztunk Zoránnal és ha arra járunk keressük fel. Ez volt az ajándék a találkozáshoz.

Vissza kempinghez.

Valahogy az ott lévő csapatból hozzánk keveredett egy srác Ő a Elektroimpexben dolgozott és mindenáron szeretett volna disszidálni. Bevettük a buliba így már hárman voltunk. Eljött az utolsó nap a fiukkal közöltük mi nem megyünk haza, mert megnézzük mi újság Triesztbe. Nagy volt a meglepetés, de hát ez volt. Ők elindultak hazafele, mi megváltottuk a vonatjegyet Trieszt fele. Nem voltunk járatosak úgy gondoltuk késő délután este fele legyünk a határ közelibe aztán majd alakul valahogy. Mindenesetre reménykedtünk a Suki bátyja, mint kiderült már várt a másik oldalon. Minden rendben volt megérkeztünk nem is voltunk nagyon feltűnőek úgy gondoltuk. Csináltunk egy utolsó képet a főtéren aztán térkép szerint kinéztük az utat és vártuk az estét. Ami eljött és nekivágtunk az útnak, ami idáig úgy tűnt sikeres, természetesen a zöldhatáron próbálkoztunk és már majdnem sikerült úgy ötven méterre a határtól elénk toppant két géppisztolyos katona és már le is voltunk tartoztatva. Az éjszakát a katonai fogdában töltöttük s miután kommunikálni nem tudtak velünk reggel kellett egy tolmácsot keresniük kinek a közvetítésével szót tudtunk érteni egymással. Sajnos bejött a kettes számú terv, miszerint a Zorán barátunkat kerestük eltévedetünk és itt a bizonyíték a pálinka meg a szalámi, ami az ajándékunk a találkozás örömére. A tolmács tolmácsolta a mondókánkat, és keresték a faluban a Partizanska utcát és abban a Zoránt. Utca még volt de Zorán az nem, mi ugyan váltig állítottuk ezt a címet kaptuk, minek a vége az lett, hogy katonai kísérettel feltettek másnap egy Budapestre tartó vonatra és megparancsolták le ne merjünk szállni, mert baj lesz. A határon ellenőriztek aztán valamikor haza jutottunk. Hát mit ne mondjak jó kis történet volt heppi end nélkül, de annyi előnye azért volt itthon senki sem kérte számon, hogy disszidálni akartunk. Másnap ugyan késésben voltunk pár nappal a munkahelyen s mi több a művezető el is ment mellettem egyszer csak visszafordult hát te mit keresel itt….?

Ez volt az első és utolsó próbálkozás.