Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.07.11

Szívességből… bírósági eljárás – majd ítélet

Nyár van, azt gondoltam, tartok egy kis szünetet a történet folytatásában. Meleg van – és az akkori helyzet(em) is meleg volt. Hiába, a múlt s a jelen sem különb. Soha nem gondoltam volna, hogy bárkinek is ártsak, úgymond: a neveltetésem nem engedte ezt meg. Úgy általában… mindig mindenkinek segítettem, és még csak szívességet sem vártam el érte. Egész egyszerűen jólesett másokon segíteni. Így aztán azt már végképp nem tudtam és ma sem tudom megérteni, miért kell ártani valakinek, esetleg olyannak, akit még csak nem is ismerek. Ez valamiféle perverzitás, vagy tudatlanság? Avagy az intelligencia teljes hiánya? Nem tudom megítélni.

El nem tudtam képzelni, mi lesz velem az után, hogy meggyanúsítottak – akár börtönbe is kerülhetek…  A világ „közepe” számomra egyszerre a Víg utcai rendőrség lett, ahol állandó vendégként forogtam fenn, és a legkülönfélébb gyanúsításoknak lettem kitéve. Ezek voltak az én „Víg napjaim”, és, bizony, nagyon is komolyan kellett venni őket a lehetséges fenyegető következmények miatt. 

Azért még egy pár gondolat erejéig érdemes megállni a történet kapcsán.

Mint kiderült, ausztriai „barátunk” beépített ügynök volt, aki rendelésre szállította kilátogató honfitársairól a jelentéseket (feljelentéseket), miközben ők boldog-gyanútlanul turistáskodtak kevéske dollárjukkal, ami különben semmire sem volt elég. De hát, ugye, ez volt a „rendszer”! A kiszolgáltatottság mesterséges előállítása, merthogy a kiszolgáltatott ember a „kezelhető” ember, s a létező szocializmusnak olyanokra volt szüksége. Később próbáltam érdeklődni az unokahúgomnál, mi lett azzal a bizonyos – minket feldobó – pasival? Nem meglepően… eltűnt! Ilyen értelemben tehát ez egy titokzatos történet, habár ma azt gondolom, hogy nagyon is igaza lehetett családi ügyvédünknek, amikor azt hangoztatta: mindez nem volt véletlen. Nem véletlenül estünk bele abba a csapdába – az a csapda gondosan elő volt készítve számunkra…

De talán nincs ez másképp ma sem. A hatalom megszerzése és gyakorlása érdekében mindig akadnak olyanok, akik „kényszert” éreznek arra, hogy a „helyes ideológiai medrekbe” tereljék (tereltessék) a mindenkori jónépet. Hogy pedig mi a „helyes”, azt természetesen majd megmondják… ők! (És hogy kik az „ők”? Mindig mások. Csak a gondolkodásuk ugyanolyan.)

Biztos vagyok abban, hogy sokan vagyunk azok, akiknek nem kell sokat magyarázkodnom. Ugye… szabad világban élünk, szabad tehát azt gondolnunk (mindenről?), amit akarunk. Én speciel világéletemben másként gondolkodtam. Főként politikai vonatkozásban, ami nem is csodálható, hiszen az én drága szüleim nem tartoztak az akkori politikai elithez, még kevésbé az ő ideológiájukhoz. Lehet mondani, hogy az akkori idők „tortájából” semekkora (még oly kicsi) szelet nem jutott sem nekik, sem nekem. Ezt nem panaszképpen emlegetem föl, egyszerűen… ez volt. Másként kellett tehát azokat az előnyöket megszerezni (kicsikarni), ami másnak (másoknak) az ölébe (ölükbe) hullott, hatalom-közeliségüknek köszönhetően.

De kanyarodjak vissza a történet(em)hez!

Befejeződött a rendőrségi eljárás – véget ért a kihallgatások végeláthatatlan sorozata –, „összeállt” a vádirat. (Emlékeztek, hogy A Tanú című filmben Pelikán gátőr lánya hogyan vigasztalta a feketevágás miatt ítéletre váró apját? „Az attól függ, apuka, hogy statuálni akarnak vagy nem. Lehet akár halál is…”) Aztán kitűzték a tárgyalást, ahol kezdték fejemre olvasni a bűneimet – ha nem rólam lett volna szó, bizonyára elborzadok ennyi „népellenes”, a Népköztársaságot megdönteni, rendjét tudatosan megzavarni, a fennálló törvényeket semmibe vevően előre megfontoltan bűnösen cselekedni a Btk. ilyen és ilyen pontjai, alpontjai és bekezdései tekintetében… Hiába, nagy dolog a törvényesség!

Most akkor… akarnak-e (akartak-e) „statuálni”, vagy sem?!

Nem részletezem. (Rég volt – habár igaz volt!)

A Bíróságnak végül is csak egy levél illegális behozatalával sikerült meggyanúsítania, arról azonban az ügyvédem egyértelműen bebizonyította, hogy a borítékban viszont csak egy üres papír volt. A többi vádpontot ejtették – leginkább bizonyíthatatlanság okán. Arról nem is beszélve, hogy a vádnak szüksége lett volna a „barátunkra” mint fő adura – pardon, koronatanúra! Ámde (hogy, hogy nem) ez „valamiért” nem jött össze. (A tőlünk elkobzott tárgyak azonban még vagy egy félévig le voltak foglalva, és csak igen nehezen tudtuk visszakapni őket. Habár… az volt ekkor a legkisebb bajunk)

Rendnek kellett lennie a szocialista Magyarországon! A (levelet nem tartalmazó) boríték „illegális továbbításáért” végül mégiscsak kiosztottak rám 6 hónap felfüggesztett börtönbüntetést – az ilyesféle felfüggesztés azonban (ismerjük el) sokkal szerencsésebb volt, mint ha magát a vádlottat függesztették volna fel…

…És a happyend is megvolt! Kiváltottuk az autót, és kellett ugyan mindenféle illetéket meg vámot fizetni – ami sokkal, de sokkal több volt, mint a vásárolt gépkocsi értéke –, de mit érdekelt ez akkor minket?!  Hiszen, végre, autótulajdonosok voltunk!

Hogy vajon megérte-e érte mindezt a sok hercehurcát végigcsinálni?!

Egy biztos: nem kellett három évet várni a kiutalásra, s ha „megspórolom” ezt a bizonyos baráti szívességet (illegális „postaszolgálat”) egy hónap alatt sikerült volna kocsihoz jutnom. Mindegy. Végül is csak sikerült megszerezni a „vágy titokzatos tárgyát”!

Azóta eltelt 47 év. Minden megváltozott. Csak az emberek nem. Feljelentgetés volt, van – és nyilvánvalóan lesz is. Azt mondják: mindehhez adalékul érdekes (és milyen sok!) olvasnivaló akad az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.

Talán nem véletlen, hogy mindmáig tudatosan elzárták a széles nyilvánosság elől…

​Lektorálta KLM