Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Száguldás ¬¬¬Barkasszal (a nyugati autópályákon)

(Barkas, az NDK-s kisvillám.  A Barkas szó jelentése gyors, vagy villám…)  

Hogy ne csak szakmai fejlődésről tegyek tanúbizonyságot az elbeszéléseimben, hiszen ezek jobbára unalmasak azok számára, akik nem érdekeltek a szakmában, három történetet egy kicsit más szemszögből is elmesélek. Mert ez is hozzátartozott az életünkhöz.

article preview

Az Interpress Kiállítások ajánlata évi cca. 6 kiállítást jelentett (és azok külföldi kivitelezését, egyáltalán nem túlzott kivitelben). A Kereskedelmi Építő meg abban volt érdekelt, hogy az általa hozott és általunk megoldott munkák gördülékenyen menjenek, mert ebből mindkettőnknek haszna volt, amire lehetett építkezni.

Gábor azonban ezt a felpörgetett munkatempót nem tudta követni, sok volt neki, konfliktusok kezdtek kialakulni, amiből nekem is voltak gondjaim. Ugyanis én meg úgy voltam, hogy egyetlen munkát (lehetőséget!) sem szabad kihagyni. Amit  kínálnak, az nem biztos, hogy holnap is áll még! Gábor máshogy gondolkodott – úgy látszik, számára túl gyorsan jöttek ezek az új lehetőségek. És a kompromisszumkészségben is nagy volt a különbség kettőnk között. Nem ragozom: Gábor és köztem kenyértörésre került sor. Békésen – és arányosan – elosztottuk az addig felhalmozott javakat. Az Y Stúdiót pedig egyedül vittem tovább. Sajnáltam a történteket, valahol engem jobban megérintettek a történtek, hiszen tényleg úgy gondoltam: van annyi spiritusz bennünk, hogy létrehozzuk a magunk kisvilágát. Ennek kezdete volt az úgynevezett Barkas-korszak, ami megadta a lehetőséget a külföldi kivitelezésekre.

Az 1984-es év végén, egy szilveszteri bulin találkoztam egy rokonszenves fiatalemberrel, aki a húgomék szomszédja volt (Csizmadia Józsi). Beszélgetésbe elegyedtünk, szokásos témák, ahogy az lenni szokott. Aztán meg is feledkeztem róla. A találkozásunknak azonban később folytatása lett, azért is említem meg.

Súlyos betegségem után még nem voltam túl egészen a rehabilitációs időszakon, de a január már munkával kezdődött. Az Interpress Kiállítások ajándéktárgy osztályának megjelenése volt napirenden Düsseldorfban. Ez volt az első (bemutatkozó) kivitelezésünk. Össze kellett szedni és rakni egy 9 m2-es standot, amit még decemberben találtam ki – ami azt illeti, nem volt valami nagy durranás, mármint a feladat, csak hát, ugye, nem éppen a szomszédban volt ez a munka.

Igy kezdődik a 46 „lovas”(lóerős) Barkas („Villám”) első… repülése Nyugat-Európa autópályáin. Három kis történet tolul fel az emlékezetemben.

Első történet: Düsseldorf

Akkoriban az installációt ATA Carnet-val lehetett kivinni, és vissza. (Az ATA-igazolvány egy olyan nemzetközi vámokmány, amely egy éven keresztül lehetővé teszi az áruk vámmentesen történő ideiglenes kivitelét, pl. kiállításra, munkavégzésre stb.) Nagy Bálint volt az utazótársam, ő ezt az osztályt felügyelte akkoriban, és segédkezett is nekem az építésben. Az első megálló (pihenő) Rosenheim volt, úgy fele távon, és már esteledett. Bálint járt már arrafelé és mondta: ez jó hely a pihenésre. Vacsora természetesen bécsi szelet krumpli-salátával, és az elkerülhetetlen korsó sör (vagy akár kettő is). Másnap tovább! Irschenbergnél, München előtt, akkora emelkedő van, hogy a leállósávban kellett hajtsak ezzel a szegény kis 46 „lóval”, mert még a kamionokat is feltartottam volna azzal a haladási sebességgel, amit az autóból ki lehetett hozni (hegymenetben, pláne, hogy a maximális – 750 kg-os, rakodási terheléssel!). A benzinkútnál keverék üzemanyag nem volt, hiszen kétütemű autó akkoriban már Nyugaton egyáltalán nem volt forgalomban - vagyis magunknak kellett kikeverni a „motalkót”. Volt eset, mikor a kint segédkező ember odarohant és érdeklődve figyelte, miért öntünk a tankba olajat is – fogta a fejét, nem értette. Mire Bálint: „zweitact”, mondta, de még így sem értette.

Nos, letudtuk az első (sikeres!) németországi kiállítást, Düsseldorfban. Mindenesetre az utazási idővel – oda: két nap, vissza: kettő – nem döntöttünk világcsúcsot, de nem ez a lényeg. Hanem hogy egyáltalán abszolváltuk a nem kis távolságot, a puttonyban a súly nem volt olyan megterhelő. A kezdet tehát jó volt – és bíztatónak tűnt a jövő.

A második történet: szintén Düsseldorf

Következett a Chemolimpex kiállítása. Az úti cél: ismét Düsseldorf. A szállás a belvárosban, szinte csak egy saroknyira „munkahelyünktől”. Az út, amin haladnunk kellett, úgy volt kialakítva, hogy osztozott a villamossínekkel. Piros lámpa, megállunk. Majd zöldre vált, el kéne indulni… de mindhiába próbálkozom, a Barkas megmakacsolja magát, nem lehet sebességbe rakni – nem akarja az igazságot! Nem és nem! Már izgatottan csönget ránk a villamos, mi azonban csak állunk, min a cövek. Mese nincs, félre kellene tolni! Szerencsére az utcán akadtak segítőkész emberek, így közös erővel sikerült az akció. És nem is kellett messzire tolni, hiszen „köpésre” volt a szálloda, ráadásul parkolóhely is akadt előtte. Lelkendezve fogadtak, ugyanis – mint kiderült – mi voltunk az egyetlen szállóvendégek. Időközben a recepciós hölgyhöz csatlakozott maga a tulaj, közölvén: csak helyezzünk magunkat kényelembe, mert ők most elmennek, majd reggel találkozunk a Frühstücknél. Mert hát, ugye, farsang van – és ez ott, a németeknél ünnep javából (a németek a farsangi időszak utolsó keddjén rendezik az ún. Narrenfestet, azaz a bolondok keddjét; az esemény a divatozó álarcos felvonulásokról és az ezekkel összekötött pajkosságokról kapta a nevét) –, jó éjszakát, jó pihenést, mondták, és ezzel el.

Minden rendben volt, már ami a szállodát illeti. Fürdés után azonnal elővettük a telefonkönyvet, hogy. Keresni egy autószerelőt, sőt, előtte még és egy trélerest, aki elszállítja a kiállítás helyszínére az autónkat a Zubehörrel (kellékekkel) együtt. Nagy szerencsénkre találtunk is egy magyarul beszélő szerelőt, akiről kiderült, hogy romániai magyar menekült. És még trélere is volt, úgyhogy egy csapásra megoldotta a problémánkat. Immár nyugodtan álomra hajthattuk a fejünket. Amikor is! Hajnalban dörömbölnek az ajtón. Már-már azt hittük, talán elaludtunk és megérkezett a szerelő, de nem. Az ajtóban ott állt a rendőrség (teljes harci díszben). Ajjaj! Biztosan rossz helyen parkíroztunk. De nem! Az történt, hogy az éjjel kirabolták a szállodát, és – első megközelítésben – mi voltunk a fő gyanúsítottak. Ki más? Hiszen rajtunk kívül senki nem tartózkodott a szállodában.

Olyan volt ez, mintegy rossz álom! Kicsit sok volt ez a jóból! Hosszú magyarázkodás következett (milyen nyelven? jó vicc!), de egyelőre csak annyi eredménnyel, hogy engedték, hogy leüljünk reggelizni. Aztán megérkezett az emberünk, hogy elszállítson minket a vásárba. Sikeresen kirakodtunk, aztán a vitték Barkasunkat a… „műtőbe”.

Abban maradtunk, hívjuk majd telefonon: megtalálta-e, mi lehet a baj. Ez délután meg is történt, és mit mondjak: elég nyomasztó volt, amit hallottunk. Szétment a kuplung! Hanem hát, ilyesmit (Barkas?, vajon mi fán terem?), vagyis efféle alkatrészeket errefelé nem lehet kapni. Na ja, natürlich, a „keleti oldalon” igen – csakhogy az elég messze van. Mi a megoldás? Ugyanis olyan nincs, hogy valamire NE legyen valamilyen megoldás! Egy magyar embernek?! (A szocializmusban ez az emberek főfoglalkozásává vált: megoldani a problémákat! A „nincsre” megtalálni a „valamit”!)

Kézenfekvő volt, hogy hazatelefonáljak a nejemnek. Irány autósbolt! Venni egy Barkasba való kuplungot, s ha megvan, a többi már az Interpress Iroda dolga. El is jutott hozzánk az alkatrész az első kiutazóval, és a kiállítás bontásig volt négy teljes nap a járgány megjavítására.

A kiállítás lefutott, csomagolás, vámolás és irány… haza. Sötét este volt mikor felsejlett előttünk Irschenberg. Visszafele nem volt gond az emelkedővel (hiszen nekünk lejtett a pálya), mindenesetre úgy döntöttünk: megalszunk, s csak másnap reggel indulunk tovább. De… síszezon volt, természetesen szállás egy szál se!

Szerencsére megint szerencsénk volt! Az egyik hotelban – látván kétségbeesésünket –, egy, a konyháról előkerült hölgy megszánt minket, mondván: nála esetleg megalhatnánk. Lakása az autópálya másik oldalán volt, és persze a nekünk szánt – üresen álló szoba – fűtetlen, de mit bántuk mi ezt akkor. Pláne, hogy azt is elmagyarázta: merrefelé találhatunk egy kocsmát, a vacsora reményében, s már indult is vissza a munkahelyére. A kocsmát megtaláltuk – milyen kocsmát nem talál meg az ember, ha annyira éhes, mint mi voltunk?! – jöhetett a hagyományos bécsiszelet, meg az egy (vagy két) korsó sör. És igen, várt minket az ágyikó. (Talán már a szoba is átmelegedett kissé, hiszen vendéglátónk felkapcsolta a fűtést.) Visszafelé el is jutottunk a körforgalomig – erre jól emlékeztünk! –, amelyből négy kis utca vezetett tovább. Négy utca van előttünk, melyiken induljunk? (Közben vigasztalanul szakadt az eső! Néha hóval keveredve.) Mindegy. Az egyik jó lesz. De… nem lett jó. Ugyanis a temetőbe vezetett. No, kezdjük elölről! Vissza hát, a kocsmáig. Érthető, hogy ekkor már úgy néztünk ki, mint az ázott verebek.) Újra nekivágtunk. És megint a temetőben találtuk magunkat. „Mi az isten – mordult fel Laci –, itt minden út a temetőbe vezet?!”

És ezt még megismételtük kétszer. Ma sem tudom, hogyan jutottunk végül is „haza”. Igaz, a szoba egyáltalán nem melegedett fel, de mit bántuk ezt, van ágyunk ahol lehajtsunk a fejünket. Nem szárad meg a ruhánk? Majd megszárad a Barkasban!

Ahogy az Móricka elképzeli… Mert a Barkas légfűtéses, s csak majd valamikor Bécs előtt kezdett annyira melegedni, hogy valamit éreztünk is belőle. Az okmányainkat a határig motorháztetőn szárítgattuk. Hegyeshalomnál gondterhelten nézegettek minket, vajon mi történhetett az útlevelünkkel. Szerencsénkre aznap engedékeny volt arrafelé a hangulat, egy kis fejingatás után belekerült a pecsét az okmányokba. Végre hazai földön!

És akkor már csak annyi történt, hogy egy idő után „elszállt” az ablaktörlő. Miközben az eső szakadatlanul (pontosabban nagyon is szakadóan) esett, egyre esett. Néha letekertem az ablakot, és kinyúltam törölni. Laci szerint nagyon ügyesen csináltam.

Így értünk haza a messzi távolból.

A végére a harmadik rémtörténet: Köln,

aminek befejeztével vége is lett a Barkas-korszaknak

Kölnben a Ferunion kiállítása volt „terítéken”, a Mitfahrerem pedig Pásztor Tibor (Gábor már nem volt velem). Gondoltam, ez az idő elég lesz arra, hogy megbeszéljük: hogyan tovább. Addig ugyanis hosszabb időt nem igazán töltöttünk egymással, pusztán egyfajta szimpátia és az üzlet működtette a kapcsolatunkat.

Odafele mindjárt Hegyeshalomnál kezdődött a „tréfa”.

Jött a vámos, és „felülbírálta” a plombát, ami a kocsinkon volt. Vagyis („kérésére”) a teljes installációt ki kellett rámolni, de az utolsó darabig! És a tevékenység kellemességéhez még az is hozzájárult, hogy mínusz 15 fok volt, fújt a szél, de nem is kicsit, hanem nagyon. Mire végeztünk, az emberünk eltűnt mellőlünk. Keresni kezdtük, senkinek fogalma sem volt, ki lehetett az illető, különben is, talán váltás volt időközben. Kezdett a történetnek kafkai felhangja lenni. Nincs vámos, nincs ATA Carnet – hogyan tovább? Pedig menni kéne!

Végül valaki mégis megtalálta a mi emberünkben. Hol? Hát, a melegedőben. S nem is kicsit, hm, illuminált állapotban. Amikor felocsúdott, látszott, hogy fogalma sincs arról: kik vagyunk, és mit akarunk. A tőlünk elvett dokumentumot sem találta, persze. Nagy sokára lett meg, az irodában. De! Végre rákerült a pecsét, pakolhattunk vissza. Csekély három órát mulattúnk így el – és még szavunk sem lehetett hozzá.

A kiállítást felépítettük, aztán lebontottuk. Mindenki mindennel meg volt elégedve, ámde a fekete leves visszafele sem maradt el.

Hajnalban értünk Bécs elé, ahol meglehetősen lejtős út – gurulva is száz körül van a kocsi sebessége –, és, ugye, a kétütemű autóban nincs motorfék! Fékezni kéne!

Kéne, bizony. De nincs fék! Mintegy „mellékesen” mondom is ezt Tibornak. Micsoda? Nincs fék! Na, ne hülyéskedj! Próbálkozz! Akkor sincs. (És tényleg nem volt.) Következtek a kísérletek kézifékkel. Nem is mondom, hogy milyen eredménnyel. Kicsi Barkas meg csak száguld és száguld. (Ilyenkor persze megy a rohadék!)

Ennek fele sem tréfa! Hiszen közben már egy piroson is keresztülrobogtunk (valójában továbbra is száguldottunk, csak a szóismétlést akartam elkerülni), dudáltam, mint a veszett fene. Fusson, akinek kedves az élete!

De! Megint csak bebizonyosodott, hogy ahol a legnagyobb a baj, mindig közel a segítség. Éppen valami nagy építkezés mellett száguldottunk el, ahol a dömperek kinyomták a padka szegélyét és homokkal is megszórták rendesen. Hoppá! Hirtelen ötlettől vezérelve: neki a padkának, ki a homokba! Meg is fogta egy perc alatt a kocsit! (Nekem hosszabbnak tűnt.)

Rövid szemle után kiderült, hogy kidurrant a jobb oldali első fékcső, a fékolaj teljesen elfolyt. Mindez szombaton hajnalban! Szerencsénkre azonban…

Igen, nagy szerencsénkre egy Shell-kút sejlett fel a közelünkben, alig százméternyire. Onnan fel tudtam hívni az unokahúgomat Bécsben – ő majd intézkedik. De, amikor később visszahívtam, kiderült, hogy az álmoskönyv szerint Ausztriában sem szerencsés dolog hétvégén autómentésre szorulni. Majd hétfőn! Hétfőn? És addig mi lesz velünk, Istenem?!

No, de – ezt mintha már mondtam volna? –, magyar ember nem adja fel könnyen! Szerszámunk van (csak a leplombált rakományban), fékfolyadékot tudunk venni a benzinkútnál, és itt vagyunk mi. Végtére is, abból élünk, hogy nem csak a fejünket, de a kezünket is tudjuk használni, ha kell, Márpedig most nagyon is kell(ett)! 

Sikerült beszerezni a kútnál, egy megfelelő SKF-bilncset, kést és egy csavarhúzót… már csak egy százas szög kellett volna. Na de egy építkezés mellett persze hogy azt is lehet találni. Nem részletezem az eljárást – lehet, hogy egyszer majd szabadalmaztatom! –, egy idő után (persze, nem két perc) újra volt működő fékünk. Pardon! Egy… működgető fékünk. Óvatos pumpálgatással akár már meg is lehetett állni vele (mondjuk, piros lámpa előtt).

Nagyobb baj nem is történt, majd csak Hegyeshalomnál. Ahol a csúszós úton (a szakadó esőben) nem siketült megállni a sorompó előtt. Püff, neki! (Mármint a sorompónak.) Pillanatok alatt géppisztolyos katonák vettek közül minket.

Itthon voltunk.

Már csak azt kellett elmagyarázni szépen, lassan, érthetően, hogy mi is történt valójában. Csodák csodája, nem is tartott sokáig.

Indulhattunk tovább.

Nagyon sokat nem beszélgettünk hazáig, de abban teljesen egyetértettünk Tiborral, hogy ezt a Barkast… ideje lenne elfelejteni. Kalandtúrára ugyan nagyon is megfelelő, de mint biztonságos munkaeszköz… hát, nem az igazi. Vajon mivel kéne megoldani a szállítmányozást ezután?

Hiszen a feladatok már ott sorakoztak előttünk. Szerencsére.