Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Párizs, Berlin valamint Lipcse

Három kiállítás és környezete saját szemmel...

article preview

 

Már-már úgy tűnik, beálltam egy utazási irodába, de ez csak tűnik, mert hát azért (naná!) volt mögötte nem kevés munka is – e nélkül nem ment volna „a világ megismerése”. Itt jut eszembe a volt kollegám, aki anno meginvitált a Vásárba (ami akkor még a Ligetben volt), Jósa Laci, vagyis „Pojpi” barátom. Az élet ugyanis ment tovább, és Poznan után a derült égből… egyből a nyugati szél fuvallata érintett meg. Nem is akármi! Párizs. Na, ez már igen, irány, az Eiffel- torony városa. Miután a tornyot amúgy is az 1889-es Világkiállításra építették, úgy gondoltam, itt aztán igazán van múltja a kiállításoknak, nyilvánvalóan sokat lehet ebből a tradícióból látni, főleg pedig tanulni és ellesni valamit a szakmából.

Európában számomra az idáig Németország volt a „legmesszebb”, így nagy izgalommal töltött el a lehetőség annál is messzebbre utazni – ráadásul a fény és a divat (fő)városába. Nevezett kiállítás egy nemzetközi bemutatkozásként valósult meg, s mondhatom, hogy volt ott áru minden kategóriában és mennyiségben. Az építészünk az elbeszéléseimből már ismert Gaul Emil volt. Az installáció syma-tip, az akkori fa kötővel. A falak kékfestő vászonnal voltak borítva, volt is vele munka már itthon is, de hát, igazán dekoratív és olyan „magyaros” volt. Jópofa volt az egyedileg gyártott lámpaburák (lásd képek). A stand fölé tornyosult – olyan jó hat méter magasan – egy torony, aminek három darabja egymásba volt kötve, így lett önhordó, és ezzel is volt munkám bőven, de legalább jó messziről látni lehetett. El sem fért a standunkon, így hát ahhoz, hogy dolgozni tudjak vele, át kellett költöztetnünk a szomszédba (szerencsére még nem volt helyszínen a terület tulajdonosa).

Elkezdtem a grafika feltevését, s ez annyira lekötötte a figyelmemet, hogy észre sem vettem, amikor a mellettem lévő fal mögé megérkezett az ottani kiállító. Ez a fal, mint később kiderült, az oszlopainál egy laposvassal volt kiegészítve, pontosan 90 fokkal elforgatva, úgy 50 cm hosszan, hogy borulás ellen megtartsa. Azt azonban (természetesen) már nem bírta el, hogy plusz mindenfélét még nekitámasszanak, és tényleg, aztán a fal egy idő után – anélkül, hogy „figyelmeztetett” volna! – teljes nagyságában és terjedelmében rám borult. Úgy éreztem: itt a világ vége. De az én kiállítás-építő tevékenységemnek mindenképpen. Szó szerint földhöz vágott! Szerencsére azonban azon kívül, hogy a „földre vitt” a ledőlő fal, más bajom nem esett (az ijedtséget most hagyjuk). Nagy mázli volt, hogy a tornyot nem sokkal az „esemény” előtt a keskenyebbik felére állítottam, így annak szélessége megvédett. Akkoriban szemüveget viseltem, és az úgy elrepült, hogy hosszú keresgélés után a harmadik standon találtuk meg a kollégákkal.

Tanulság: a szerencse hozzátartozik az élethez. Meg a kiállítás-építéshez is...

Amúgy szép emlékeim maradtak az első párizsi „kiállításomról”. Itt is adódott arra lehetőség, hogy körülnézzünk a párizsi forgatagban, és „ha már ott voltunk” persze ki nem hagytuk volna az áruházakat, elsősorban otthon maradt szeretteink divatigényeire gondolván. Volt szerencsém feljutni a Montparnasse toronyház tetejére is és onnan megszemlélni Párizs panorámáját. Vele szemben volt a nevezetes Eiffel-torony. Bejelentkeztem egy temetői járatra is (nem volt messze, metróval el lehetett jutni). Egy röpke pár órát töltöttem a Père-Lachaise temetőben, amely méltán Franciaország (de talán az egész világ) egyik leghíresebb temetője. Sikerült „találkoznom” olyan régi nagyságokkal, mint pld. Eugène Delacroix, Honoré de Balzac, Georges Bizet, de még a magyar Frankel Leó síremlékét is szemrevételeztem, noha a Párizsi Kommün – hogy úgy mondjam – nem tartozik az általam kiemelten tisztelt történelmi események közé.

Miután – mint már tudható a korábbiakból – Tripoli óta rendelkeztem egy „pazar” hi-fi berendezéssel (amihez otthon vettem egy jó lemezjátszót is), nyugati útjaimon immár a lemezgyűjtésre koncentrálhattam. És ezt a jó szokásomat később is előszeretettel gyakoroltam. Később a bakelitlemez kiment ugyan a divatból (habár most mintha ismét kezdene rá irányulni az igazi zeneértők figyelme, és méltán!), de nem volt szívem megválni az igazán gazdag kollekciómtól…

Még egy gondolat, hogy változik a világ nemrég olvastam, hogy a Montparnassi toronyház, aminek a tetején jártam kiment a divatból és átépítik, akkor a pályaudvar feletti toronyház a maga nemében újszerű és a kor stílusát viselte magán, jól meg is néztem magamnak, mert hát mifelénk ilyesfajta ház nem volt található.

Íme a tervezett változás:  https://www.youtube.com/watch?time_continue=77&v=pMFQKyeL_IU

Berlin – a nyugati fele

Nem akármilyen volt ez a Berlin – a nyugati fele! (Mert hát, akkoriban még kétféle volt belőle: egy keleti, meg egy – a falon túl – nyugati.) Mi éppenséggel egy turisztikai kiállítást építettünk az ITB-n. Ezzel már itthon is volt gondunk, nem is kevés. A kiállítást Novák Miki tervezte, a grafikus Balogh István („Páter”) volt, én az otthoni előkészítésben és a helyszíni kialakításban egyaránt részt vettem, alapvetően –mint mindig, mindenkor – az építésben.

Azárt kell kezdenem az itthoni előkészítéssel, mert akkoriban állt át az MTI (Magyar Távirati Iroda) a műanyag alapanyagra, amit akkor a váci Forte gyár állított elő. Ez amúgy praktikus volt, mert a vegyszerből kevesebb kellett, azt nem szívta fel. Sajnos azonban méterekben felragasztani nem nagyon volt mivel, mert hát, ugye, ilyesmire gondolni… az nem volt „feladata” a gyártónak. Így természetesen a mi térfelünkön pattogott a labda. Ragaszd fel! – igen ám, de mivel? Katona Rudival, Hegyi Misivel meg Poroszlai Tamással küzdöttünk is rendesen, mire sikerült megtalálni azt a ragasztót, ami valóban a helyén tartotta a képet.

Maga a kiállítás 50 cm magas raszterben és hullámvonalban volt kitalálva, ráadásul öblösen, amiben a tárgyalók is voltak. Nem volt könnyű feladat, mire elkészültünk… itthon, és aztán a helyszínen. Lovas Gabi volt a villanyszerelő, vele már akkor jóban voltam, „egy húron” pendültünk. A Góg Laciék pedig épp akkoriban Kelet-Berlinben a Kultúrpalotában tevékenykedtek. „Mi egész jó álltunk – mondja egyszer Gábor –, gyere, nézzünk át a kollegákhoz!” A mi útlevelünk az jó volt a másik oldalra, de az övék az nem volt jó hozzánk, mert hát, az egyik piros volt a másik meg kék, akkoriban ez volt a módi. Éltünk is a lehetőséggel, megvillantva kék(!) útlevelünket a  Checkpoint Charlie-nál (a leghíresebb katonai ellenőrzőpont a nyugat-berliniszakaszon).[Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Checkpoint_Charlie.] Segítettünk egy kicsit a keleten szorult fiúknak, aztán elköszöntünk, hogy megyünk… haza. Barátaink vágyakozó sóhaja kísért – hogy milyen jó nekünk, hiszen tudunk „igazi” pizzát enni, a hamburgerről (MacDonald’s) nem is beszélve, igazán vihetnénk nekik is egy kis kóstolót legközelebb. Harmadnap felszereltük magunkat a kért kajákkal, és nekivágtunk a „szegény rokon” meglátogatásának. Lestek is az amerikai katonák, hova visszük azt a sok ennivalót, kérdezgették: melyik éttermet „töltjük fel” a keleti szektorban…

Sajnos, a kiállításról nem találok fotókat, így meg kell elégedni a beszámolómmal, ami számunkra igen „fordulatos” volt. (Mármint: hol keleten, hol nyugaton „fordultunk” meg.) És, természetesen, a C & A és a lemezek is „forogtak” tovább.

Lipcse (NDK) – a „Vásárváros”, ahogy megéltem

Ismét Keleten találtam magam. Erfurt után (NDK) a híres lipcsei Vásárváros egy kicsit másképp működött, mint az általam ismert többi vásár. Volt egy vásárterület, és voltak a vásárházak. Amolyan szakosodás volt – ahány ház, annyi cég, és még a házakon belüli emeleteken is osztoztak a kiállítók. (Nem meglepő, hogy a lift állandóan foglalt volt.) A főépületben (vásárterület) zajlott az előkészítés, és csak az utolsó napon lett kialakítva a fogadó épület. Elég fárasztó volt ez a „kettősség”, szinte több volt a jövés-menés, mint az elvégzendő munka, arról nem is beszélve, hogy magánszálláson laktunk – kerülgethettük egymást, főleg a közös helyiségekben.

Szerencsére azonban volt egy „búfelejtőnk” – a híres Tamás-templom (Johann Sebastian Bach) tövében fedeztünk fel egy kis éttermet, ott örököltünk egy törzsasztalt, a kocsmapulttal szemben. Jó pilseni sör folyt egyfolytában és nem volt rossz az étel sem, a hangulatról nem is beszélve. Szívesen töltöttük ott az estéinket. Emlékszem, egyszer kértünk rántott húst „Budapest módra” – attól volt „módra”, hogy tükörtojás is járt hozzá. Jön a pincér a tányérokkal, és Barna Gyula barátunk tányérján legalább öt vagy még több tojás is volt. Meglepődött. Miért kivételeznek vele? Mire a pincér közölte: úgy hallotta, hogy ő az egyedüli nőtlen a társaságunkban... Gondoskodni kell a kondíciójáról!

Így teltek-múltak a napok… és az estéink. Volt, hogy az utcáról a nyitva hagyott ablakon át tudtuk csak megközelíteni a szobáinkat, mert a ház kapuja „polgári időben” záródott. (Felébreszteni pedig nem akartuk a házmestert.) Azóta már egy új vásárterület létesült Lipcsében – később majd erről is teszek még említést, érintőlegesen. (És persze a csomagba csak bekerült az elkerülhetetlen Salamander-cipőkből is néhány pár – a jól végzett munka jutalmaként.)

Ide tartozik egy anekdota. Éppen a Kolozsvári-házaspár volt az aktuális grafikusunk, akiket az utolsó munkanapon leköltöztettek az alagsorba, mert hát munka az még mindig volt. A munkaasztaluk közel esett a férfi WC-hez, és mivel a reggeli után ott maradt egy tányér az asztalukon, egy pasi a WC használata után beledobott néhány pfenniget.  ”Milyen kár, hogy csak az utolsó napon került sor – egész jó kis napidíj-kiegészítés jött volna ki belőle!” természetesen ez csak egy gondolat volt az íráshoz, a valóságban nem ez történt…

(A következő alkalommal Edinburgh, Köln és Dubai kerül terítékre.)