Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Köln vonattal és DUBAI repülővel 1978

article preview

KÖLN – Süßwaren messe

No, ez egy érdekes kiállítás volt, pandant a blog címével. Fogalmam sincs, ki szervezte és tervezte ezt a kiállítást, arra viszont emlékszem, hogy Sasadi (doktorkám) volt a koordinátora még a helyszínen is. Mitől emlékezetes? Hát attól, hogy egy meseköntösbe bújtatott giccs volt. Meg lett építve a Piroska és a farkas népmesei háza, kerttel-kerítéssel. Az asztalosmunka a műhelyben készült, s talán volt kint velem együtt egy asztalos meg egy villanyszerelő is, meg persze Sasadi, aki „intézkedett”, vagyis rendezte az árut (mármint a csokoládékat). A lényeg: elkészült a ház, amit ezután raufaser tapétával be kellett tapétázni – fehér házhoz fehér tapéta.

De ne szaladjak előre! Hiszen éppen csak elindultunk a Keletiből – hálókocsival, Prágán át, Kölnbe. Emlékeim szerint este indultunk, és reggelre értünk Kölnbe. Egy kis gondunk azért akadt menet közben. Már valahol Csehszlovákiában jártunk, és arra ébredtem, hogy nem mozog a vonat. Már vagy egy órája álltunk, s ha kinéztem, egyáltalán nem láttam semmit – köröskörül vaksötét volt, egy alagútban vesztegeltünk. Kiderült, hogy valahogyan tehenek keveredtek az alagútba, és ki kellett hajtani őket, hogy továbbmehessünk. Az eltelt időből megállapítottam, hogy ne is olyan egyszerű dolog a tehénpásztorkodás. Végül csak sikerült jobb belátásra bírni a derék „tejcsarnokokat”, s zötyögve megindulhattunk. És még csak ez után következett Prága!

Folytassuk azonban a kiállítással!

Megrendelőnk a Monimpex volt, és közvetítésével a magyar csokoládégyárak (Budafoki, Szerencsi). Én egyvalakire emlékszem: a budafoki gyártól Schillerwein Istvánra, aki mint propagandista volt jelen, amúgy meg korábban országos kerékpáros bajnok volt (később edző, szövetségi kapitány, sőt sportági elnök), aki meglehetősen jól bírta a németet. Azt, hogy a Fradi volt a szíve csücske, azt először onnan gondoltam, mert állandóan zöld-fehér tréningruhában járkált, később azonban – amikor közelebb kerültünk egymáshoz – sokat mesélt a múltjáról (ha jól emlékszem, még olimpián is szerepelt).

A raufaser tapétát persze be is kellett szerezni a munkához, mondom a „doktorkámnak”, hogy a ragasztóról se feledkezzék meg. Kiszámoltam, hogy legalább tíz tekercsre volna szükség, és még csak nem is voltam benne biztos, hogy annyi elég lesz. Sasadi azonban elhessentett: ő mostan nem ér rá ilyen piti dolgokkal foglalkozna, látja, hogy a szomszéd standon is (nevezetesen a Milka cégé volt) tapétáznak, és nagy mennyiségben dobálják ki nyesedéket – találjam fel magam, és kotorásszak a kukákban.  Elég „viccesnek” találtam a felvetést, de… rákényszerültem komolyan venni! Mindesetre a végeredményen nem látszott, hogy „hozott anyagból” dolgoztam, olyan jól mutatott, hogy még Schillerwein is megdicsérte, ami nagy dolog, hiszen (mint mondtam) ő még olimpián is járt. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy még hazamenteni is sikerült tíz csomag bontatlan raufasert, ami itthon akkoriban hiánycikk volt. (A visszaút különben abszolút zökkenőmentes volt – úgy látszik, a tehenkék is másfelé legelésztek, és nem az alagútban boklásztak.)

A kölni kiküldetés hozadéka volt még jó néhány (akkoriban nagyon divatos) slágerelemez, Milka csokoládé, dögivel, aminek Tamás fiam kimondhatatlanul örült.

DUBAI, 1978

Az 1978-as esztendő kiemelkedő dátum az életemben: először sikerült eljutnom a feltörekvő emirátusba, Dubaiba (Dubaj). Nagyon érdekes helyszín volt ez akkoriban! Hihetetlen gazdagságot sugallt – hiába az olaj már akkor is nagyobb érték volt még az aranynál is. Igazi „menő” országnak számított. Szaud-Arábia, Kuvait, Irak, Irán… Egyre jelentősebb szerephez jutottak a világgazdaságban. És bizony, Dubai sem volt az utolsó. Mai szemmel persze össze sem hasonlítható (negyven év!), de számomra legalábbis igazi csodaszámba ment (igaz, mára alaposan megcsappant az olajkészlete).

Indulás Ferihegyről Malévval átszállás Zürichben és onnan Dubai. A megérkezés egy kicsit hosszasra sikeredett, csak később, azaz másnap reggel derült ki a napi újságból, mi is történt. Ugyan a gép, már majdnem landolt a kifutópályán, amikor ismét felszállt, aztán köröztünk még úgy másfél órát a levegőben, aztán eljött az idő a leszálláshoz. Kicsit izzadt mindenki a gépen, kérdésre csak annyit mondott a légikisérő ”Small problem”. Aztán mikor landoltunk a kifutó pálya mind két oldalán sorban álltak a tűzoltó autók, érdekes látvány volt, nem a fogadtatás miatt állították ki őket, pedig komoly üzletemberek érkeztek a gépen. Másnap aztán kiderült, ”alarm” volt a repülőtéren, mert a gépünk kereke vagy a műszer rosszul jelezte, nem jött ki, és az üzemanyagot ki kellett fogyasztani a gépből, ha hason érkezik ne gyulladjon ki, és mindez egy Swissair géppel történt. Mint utólag tudjuk a műszer volt rossz, mert a gép simán leszállt. Megérkeztünk! Másnapra kipihentük a fáradalmas, izgalommal teli utat és irány a hely felfedezése.

A kiállításunkat – amely igen összeszedett és átgondolt volt – a helyi Kereskedelmi Kamara tengerparton épült székházában rendezték: A kiállítás delegáció vezetője Szepesi István volt, Pavlovits Iván tervezte, a grafikus Antal Pali volt, az árurendezőket a Corvin Áruházból válogatták. A kiállítás a Window on Hungary, azaz „Ablak Magyarországra (Magyar Hét)” címet viselte, és a megvalósítás pontosan ezt tükrözte. Egyedi installációkból építkeztünk, a bejáratnál volt egy ún. fogadófal, amely színekben pompázott, szemben vele, három darab osztott ablakkeret volt, ami nemzeti színekkel volt lefestve, és abban fotók voltak elhelyezve, az ablak háttérében pedig az országunkra jellemző látképek voltak felkasírozva, természetesen szintén színesben. Úgy hatott az egész, mintha kinéztél volna a nyitott ablakon, és a távoltól látnád Magyarországot. Jó entrée volt.

A stáb nem a városban lakott, hanem a közeli Sharjahban, ami gépkocsival úgy 20 percnyire volt a kiállítási helyszíntől. Gondolom, az árak miatt, a benzin meg hol legyen olcsó, ha nem éppen itt?! Akárhogy is. a szálloda kitűnő volt, az, hogy medence is tartozott hozzá, talán említeni sem kell. Emlékeim szerint nagyon jó idő volt, november–december eleje, de még a tengerben is lehetett fürödni. Az időbeosztással kapcsolatban az rémlik, mintha dél körül mentünk volna dolgozni, és a munka mindig belenyúlt a késő estébe. A délelőttöket lehetett kihasználni strandolásra. Na de, nem nyaralni mentünk, hanem hogy megmutassuk: mennyit ér a magyar gazdaság.

Maga a kiállítás, már csak a helyszín miatt is, emberléptékű volt. Semmi monumentális – mondhatni: kellemesen harmonikus. Ahogy monda ni szokás: „jól ki lett találva”. A különböző témákat színek választották el egymástól, könnyű volt felmérni a terepet a látogatóknak, majd annak alapján találkozni a kiválasztott szereplővel (céggel vagy kereskedővel).

 Egy kis betekintés az általam összeállított képekből:    https://youtu.be/b_iY2Y9R8bM

Ami azonnal feltűnt az idegennek az utcákon sétálva: hogy az építkezésen (de úgy általában sem) nem helyiek dolgoztak. Többnyire indiai vagy pakisztáni vendégmunkásokat lehetett látni mindenfelé. Nem volt más a helyzet vásárlás közben sem – ahol persze kötelezően alkudozni kellett. Pedig (nekünk) feltűnően olcsónak számítottak a napidíjhoz képest, például a különböző elektronikai termékek (természetesen valamennyi japán volt, és a legújabb hight tech). Különösen látványos volt az arany- és ékszer-kínálat. Káprázatos volt, még úgy is, hogy nem az én ízlésvilágomat tükrözte. Nem volt utolsó a fűszerpiac sem, a textíliákról nem is beszélve. Mindenben szemkápráztató választék és mennyiség! Nem volt nehéz a karácsonyi bevásárlás.

Miután nekem az üzemelés idejére már nem volt feladatom, a többieknél korábban indulhattam haza. Feltöltődve azzal a tengerparti meleggel és D3 vitaminnal, amit ingyen és bérmentve sikerült beszereznem a „zord” decemberben. Alig ismerték meg szeretteim azt a beduint, aki leszállt a repülőgépről, Ferihegyen.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=110&v=YF6qwJ4JEFY     

Azért ezt is érdemes végig nézni és elgondolkodni ezen a világon!