Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Igaz történetek négy keréken… (hogy egy kicsit másról is meséljek)

A kiállítások kivitelezését többnyire teherautóval bonyolítottuk le. Minél jobban haladtunk az időben, annál nagyobb járműveket kellett igénybe – vagy bérbe – venni, a standok növekedésével arányban. Mint például kamiont (Hungarocamion), viszont ebben az esetben a „személyzet” természetesen személykocsival közlekedett. Ez volt a legolcsóbb és praktikusabb megoldás, hiszen gondolni kellett a városi közlekedésre is, a szállás és a vásár között

Korábban már érintettem két történetet, ami még a Barkas (kisbuszos) korszakban esett meg velünk. Nem volt az a két történet se egyszerű, de hát, az életben semmi sem egyszerű – „események” mindig voltak, amiket le kellet (így vagy úgy) küzdeni a négykerekűekkel.

article preview

…és az újabbak

Sosem felejtem el: (Pásztor) Tiborral indultunk neki egy kiállításnak a Ford Tranzittal. Az Interpress által megrendelt kiállítás volt. Minden esetben ők váltották ki a ATA Carnet-t a szállítmányozáshoz. Akkoriban még voltak országhatárok és minden határátkelőnél kellett egy kilépő- és belépőlap, amit le kellett pecsételtetni az aktuális vámhivatalban. A cucc a puttonyban, plombálva volt indulásnál a vámhivatalban Kőbányán. Így nem tartott sokáig a procedúra, pusztán a belépő ország mérlegelhetett (mérleggel), hogy az összsúly az valóban a valóságot tükrözi, a 3,5 tonnát. Amennyiben nem, akkor vagy beengedett, szemet hunyva az eltérés felett valóságról (ami kevéske volt, nem érte el az 50 kg-ot sem), vagy túlsúlyért kért némi fizetséget. Ha s amennyiben ez azonban sokkal több volt, akkor nem engedett be/át az országba/-on. Sajnos, ezzel tisztába kellett lenni, mert az efféle meghiúsulás nem kevés kártérítéssel járt volna a megrendelő felé (miután nem sikerült volna felépíteni a standot), nem volt érdemes kockáztatni, arról nem is beszélve, hogy minden elvesztett munka továbbiakat vonhat maga után. Nem volt egyszerű mérleg nélkül.

A mi esetünkben a helyzet teljesen más volt. Hegyeshalomban, a magyar kilépőoldalon hirtelen feleszmélni sem volt érkezésem, annyira meglepődtem, amikor a vámos neme egyszerűséggel közölte, hogy nem hagyhatjuk el az országot az autóval, mert ehhez a magánvállalkozásoknak külön kiviteli engedélyt kell kérnie az autóra! Vagyis: ameddig nincs engedély, addig innen egy tapodtat sem tovább!

Ott álltunk nyakig a… nos, igen, a pácban. Valahogy meg kell oldani a helyzetet, de… hogyan? Menni kellett, s az idő egyre gyorsabban szaladt.

Eszembe jutott, hogy ha Rajkánál lépjük át a határt, Pozsonytól már csak egy lépés az osztrák határ, ahol minden gond nélkül átmehetünk Ausztriába. Meg kell próbáljuk! Igaz, így eggyel kevesebb lesz a betétlap, de – lesz, ami lesz – visszafelé majd csak kitalálunk valamit.

Tehát: irány, Rajka!

Sikerrel jártunk. Rajkánál nem volt botlottunk bele holmi fontoskodó (régiesen szólva: bakafántoskodó) vámtisztviselőbe, igaz persze, hogy akkoriban még Csehszlovákia is a népi tábort erősítette, akárcsak Magyarország. Visszafelé jövet pedig tetettük a hülyét (előtte sokat gyakoroltuk!), hogy… jé, hát valaki nem elszámolta magát a papírokkal, csak egy biztos: hogy nem mi. Mások hibájáért csak nem nekünk kell tartani a hátunkat, ugye?

Egy kis találékonyságért magyar ember nem megy a szomszédba – még ha közben a szomszédba kell is mennie!

Az eset kétféle megoldást is eredményezett.

A legközelebbi útnál megkértük Magyar Annát, az Interpressnél: intézze úgy, hogy a kamaránál kérjen több betétlapot, mert hát, ki tudja, mi várhat ránk és hol – igaz, ez egy kicsit többe kerül, de fő a biztonság!

A másik: hazaérkezés után írtam egy levelet a Minisztertanács titkárságára és mindenféle hivatkozással kértem egy szabályos kilépési engedélyt. Jött is a válasz Kiss Elemértől, aki anno a hivatal vezetője volt, hogy sajnálattal értesít, de ilyen engedélyt nem tud nekünk adni, mert ezt a törvényt a parlamentnek van joga módosítania, arra meg nincs mostanában mód és lehetőség.

Maradt tehát az első megoldás. De – biztos, ami biztos – a következő úton a kiutazó kapott azért egy karton Marlborót is. Legyen mivel „megköszönni” az ügyintézői jóindulatot! (Arrafele az „ilyesmit” nagyon szerették.)

Különben, hál’ istennek később másnak nem jutott eszébe ez a rendelet, így többet nem találkoztunk fontoskodó vámossal… és a Marlboro sem okozott vámszabálysértést. Ugye, egy karton cigit mindenhova be lehetett vinni vámmentesen.

 

Egy következő történet

Mint az előzőkben már említettem: Janóval mentem Brnóba, majd onnan vissza. Kicsit unalmas volt az út, két okból is. A Pozsony–Brno távolságot már akkor autópályán lehetett megtenni, viszont a forgalom még elég gyér volt, ezért roppant unalmas. Semmi sem történik útközben, és túl sok látnivaló sincsen. (Volt olyan utunk, hogy összesen ha három-négy autóval találkoztunk útközben.) A másik: a Janó öt perc után mindig elaludt, nem volt kivel beszélgetnem, pedig hát, mi másért vittem volna magammal? Ilyenkor az ember egy kicsit jobban rálép a gázpedálra. Hazafele jó 170 km/ó sebességgel repesztettem (ezzel az autóval a lehetett), amikor egyszer csak kiugrik elém egy rendőr. Éppen sikerült megállnom mellette, szerencsére jó volt a négy tárcsafék az autón. Letekertem az ablakot, s e közben Janó is felébredt.

 – Mi… mi történt? – kérdezte Janó.

Mondom neki: a „kollega úr” majd biztosan meg fogja nekünk mondani.

Hanem hát, ugye, mi se csehül, se szlovákul nem beszéltünk, ő meg magyarul nem. Így hát, elkezdte ékes németséggel előadni a mondókáját. Miután Jani az NDK-ban képezte magát, jól tudott vele kommunikálni.

– Maga, elvtárs, itt az autóban alszik, miközben a sofőrje 170-nel száguldozik? Felháborító! – förmedt Janóra.

A képhez az is hozzátartozik, hogy én ingben és farmernadrágban ültem a volánnál, Janó meg öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen feszített. Ebből vonta le azt a következtetést, hogy ő a főnök én meg a sofőr. És mondta-mondta tovább, hogy most jól megbüntet, mert jóval túlléptem a megengedett sebességet.

Éppen ez hiányzott! Hiszen egy árva peták („koruna) sem volt a zsebünkben.  Szerencsére, Janónak vágott az esze, s elkezdte mondani: „Kedves biztos elvtárs! Tekintsen el kivételesen a bírságtól! Ígérem magának, hogy amint hazaérünk, úgy kirúgom ezt a nyavalyást, hogy a lába sem éri a földet. Elég büntetés lesz neki, hogy elveszíti a munkáját… Gondolja meg!”

Egy kis emberi gonoszságért, úgy látszik, északi szomszédainknál sem mennek a szomszédba – látszott a közegen is, hogy tetszik neki a felkínált „megoldás”. Valósággal felcsillant a szeme, amikor utunkra bocsátott. Persze, azt azért megjegyezte: „Ha lehet, azért menjenek egy kicsit lassabban!” Megfogadtuk a jó tanácsot.

Egész úton röhögtünk hazafelé – legalább ez a téma ébren tartott engem is. Igaz, csak az után, hogy tisztáztuk: lesz olyan jó a „főnök úr”, és mégsem fog kirúgni engemet…

 

…és egy másik

Párizsban és Nizzában jártunk, két kiállítás kapcsán. Tibor, Szöszi és jómagam. (Csak érdekességképpen említem meg, mert éppen onnan jöttünk anno: Paris Expo Porte de Versailles.)

https://epiteszforum.hu/a-vilag-legnagyobb-varosi-tetofarmjat-epiti-parizs

Hazafele tartottunk az Interpress VW transzporterével. Mindenki vezetett, rám a Hegyeshalom előtt került sor. Miután a cég külföldi érdekeltségű volt, a rendszáma CC-s volt. Szöszi mondta: álljak be a diplomata sávba, mert ott hamarabb tudjuk levámoltatni a kocsit. Én kötelességtudó vettem is az irányt, és beálltam a jelzett sávba, amely ráadásul még üres is volt. Mi álltunk ott, egymagunkban.

Egyszer csak jön egy ügyintéző és ordibálni kezd, hogy nem jó helyen vagyunk, álljunk odébb, mert ez a sáv a diplomatáknak van fent tartva. Hát, rendben, indultam is volna hátrafelé, csakhogy nem láttam ki rendesen a kocsiból, ezért Szöszit és Tibort kérdeztem, akik ekkor már a kocsi előtt álltak. Készségesen intettek: igen, mehetsz. Sem én, sem ők nem vették észre, hogy időközben mögém állt egy diplomata Peugeot 404-es. De ez csak akkor derült ki, amikor már sikerült felöklelnem. A két autó lökhárítója olyan mértékben egymásba gabalyodott, mint a két Latabár a Mágnás Miska című filmben, ha ugyan van még, aki emlékszik rá.

A francia diplomata elkezdett kiabálni velünk, hogy felháborító, mert neki mennie kell, kongresszusra siet Budapesten, valami fontos felolvasni valót vinne oda, és időhöz van kötve… Egyszerre összefutott az egész hivatal, a teljes határőrség (a tartalékosokat is behívva), még a környék útkaparói és gyepmesterei is mind odagyűltek, hogy szétválasszák, de ez még a gyepmestereknek sem sikerült, akiknek amúgy nagy gyakorlatuk volt a kutyákkal. Nem maradt más hátra: ki kell hívni a sárga angyalt Mosonmagyaróvárról, talán nekik van valamilyen speciális eszközük az efféle szétválasztáshoz.

Így telt el vagy másfél óra, és még mindig nem jutottunk semmire. A két autó szoros és megbonthatatlan barátsága erősebb volt, mint a béketábor. A francia diplomata már majdnem sírt idegességében, hiába próbáltuk vigasztalni a francia–magyar barátság elmélyülésével, sőt, már-már felcsillantottuk előtte a jogos magyar sérelmek újragondolását is Trianont illetően.

Amikor végre angyal szállt le… no, nem Babilonban, hanem a határátkelőhöz. A várva várt sárga angyal, és nyomban el is kezdte a szakszerű beavatkozást. A hivatása magaslatán álló mesterember leengedte a Peugeot első kerekeit, két emelővel megemelte a Tranzitot, és íme, egyszerre csak, heuréka, sikerült a szétkapcsolódás. Ami legalább akkora örömmel töltötte el a passzív szereplőket, mint a Szojuz és az Apolló összekapcsolódása a Bajkonurban és Cape Canaveralben izguló űrhajós szakembereket, anno.

 

Egy keserédes történet…

Elfoglaltságom miatt nem tudtam lemenni Mohácsra a megrendelt farostlemezért, pedig sürgettek, hogy nagyon útban van már, minél hamarább hozzuk el. Mondtam Tibornak, hogy másnap tudok csak lemenni, tudna-e segítséget adni a pakoláshoz, mert a mieink, sajnos, éppen nagyon el vannak foglalva. Felajánlotta, hogy lemegy ő helyettem, és visz is magával valakit, még aznap. Ez bizony jó lesz, gondoltam, legalább gyorsabban megoldódik a helyzet.

Azon nyomban el is indultak, a régi 6-os úton. Én is nyugodtan a dolgom után nézhettem. Délutánra végeztem, és indultam „haza”, Törökbálintra. Meglepetésemre nem találtam ott a kocsit Tiborral, pedig már nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon sikerrel jártak-e. Visszamentem az Andor utcai telephelyükre. Ott aztán leesett az állam, amikor megpillantottam a félig ronccsá tört Ford Tranzitunkat – nem sok kellett ahhoz, hogy sírva fakadjak.

Akkoriban egy ilyen, vagy ehhez hasonló autók javítására még nem volt külön szerviz, de persze, alkatrész sem. Autót viszont ilyen állapotban nem lehetséges a határon átvinni. Mi lesz most? Össze voltam törve, akárcsak a Tranzit.

Végre előkerült Tibor. Kérdeztem: mi történt. Még jó, hogy legalább ők megúszták épségben.

Képzeljem el – kezdte mondani –, Ercsinél előzött egy nagy teherautót, és amikor melléért, az hirtelen oldalról nekivágódott, hogy ez, és mert a 6-os út Ercsi környékén töltésen halad, lelökte az útról. Balszerencséjére a szántóföldön volt egy nagyfeszültségű távvezeték oszlop is, és annak betontalapzatán landolt a kocsi bal eleje.

Addig jártam, jöttem-mentem, megoldást és szakembert keresve, míg végül sikerrel nem jártam. Budatétényben akadtam rá egy karosszérialakatosra, aki törött autókat hozott be Nyugatról, és azokat kijavítva adta tovább, jó pénzért. Próbáltam meggyőzni, hogy tegye félre kis időre a „bizniszt”, segítsen rajtunk – benne van az egyedüli reményünk. Hosszú könyörgés után kijött megnézni a „beteget”, majd trélerrel elvitte a műhelyébe. Azzal nyugtatott, hogy ne számítsak gyors megoldásra, mert az alkatrész beszerzése nem két napig tart, de nyugi, majd igyekszik!

Hát, mi mást tehettünk volna? Nyugi. És még egyszer nyugi!

Így telt el három hónap (nagy nyugiban), mire sikerült az autót megjavítania, és még hálásnak is kellett lennem (mint ahogy valóban az is voltam). Emlékeim szerint a számla kitett legalább 150 ezer Ft-ot, ami akkoriban igencsak „szép pénznek” számított. De a Tranzit nekünk… minden pénzt megért!

(Végül is azzal nyugtatott minket a mester, hogy mekkora szerencsénk volt, amiért üresen történt a baleset! Mert ha meg lett volna rakva, akkor a terhelés miatt javíthatatlanra tört volna. Milyen szerencse! Volt miért örülnünk. A jó öreg Tranzit, igazi örömünkre, kiszolgálta velünk az idejét!)

 

Ez történt a 6-os buszon…

A Móricz Zsigmond körtéren leraktam a kocsimat, és elindultam a szokásos beszerző körútra. Az Interpressnek akkor volt már egy csuklós busza, amit arra vásároltak, hogy országos bemutatókra kiállítási tárgyakkal berendezzék, amit aztán körbehurcoltak az országban, termékbemutatókat tartva. Ilyen volt a Tungsram országos körútja is, amire én kaptam feladatot. Új termékek bemutatása volt a cél, és olyan atrap (bemutató tablók), melyek nem túl nehezek és mutatósan el lehet helyezni rajta a termékeket – mellesleg könnyen szerelhető legyen, a látogatót ne zavarja az áthaladásban, és áttekinthető legyen a termék. A Bajcsy Zsilinszky út–Nagymező utca kereszteződésénél volt egy műanyagbolt, ott talán találok valami alkalmasat vázszerkezetnek, ami megfelelően könnyű is. És jól gondoltam. Találtam 40 mm átmérőjű szürke vízvezeték nyomócsövet, aminek derékszögű és hármas toldója is volt. Gondoltam, ezekből veszek pár darabot és egy kétméteres csövet, hogy egy bemutatódarabot össze lehessen rakni. Mint aki jól végezte dolgát az ott járatos hatos busszal elindultam vissza a Körtér felé.

Felszálltam hátul kezemben a csővel, kezeltem a jegyet és megálltam hátul. Miközben mások is felszálltak, s megfogták a kezemben levő csövet. Elindult a busz, haladtunk a Bazilika fele. Közben volt egy közeledési lámpa, és a vezető elmélázott, vagy talán éppen váltott a lámpa, hirtelen rálépett a fékre. Ennek következtében azok ketten, akik fogták a csövemet, elindultak a csővel együtt a busz eleje felé, Bazilika-nézőbe. Én készségesen elengedtem a csövet, hadd menjenek, nem gondoltam volna, hogy nekem is velük kéne tartani, hiszen én láttam már a Bazilikát közelről.

Nos, egy műanyagcső sok mindent kibír, egy ilyen inzultus azonban még neki is sok. De nem elég, hogy a cső eltört, valamiért engem is meg akartak lincselni… Mintha ugyan én szólítottam volna föl az utasok bármelyikét is, hogy éppen az én csövecskémbe kapaszkodjék!

Végül vissza kellett mennem új csövet venni, aztán később teherautóval is, hiszen nagyobb mennyiségre volt szükségünk a bemutatóhoz. És milyen az élet?! Évekkel később Gödön egy baráti társaságban meséltem el ezt a történetemet, mikor is kiderült, hogy a társaság egyik tagja még emlékezett a bemutatóbuszra, ( Szilágyi Anti) ugyanis anno a Tungsramban dolgozott.

 

Végül egy vicces is…

Hannoverből jöttünk haza egy kiállításról, ültünk a kocsiban négyen, amikor – még az osztrák határ előtt – megállít egy rendőrautó. Január volt, sűrűn esett a hó. Megálltunk, ablak letekerve, és jött a biztos úr. Szokás szerint a „nyelv” megint Janó volt, és ráadásul még a humoránál is volt.

Mondja az emberünk: maguk túllépték a megengedett sebességet. „Érdekes – mondta erre Janó –, és hol, mivel mérték?” „Maguk után jöttünk, és a kilométeróra szerint lett megállapítva.” „De hát, mi nem mentünk többel a megengedettnél” – válaszolt Janó. Mire a rendőr: de hát ők ketten ülnek az autóban, és a kollega tanúsítja ezt. Janó rögtön rávágta: mi meg négyen…

A vége az lett, hogy eloldalgott a biztos úr – sikerült meggyőznünk! Több lúd disznót győz.

De ennek a történetnek még nincs vége!

Már Mosonmagyaróvár felé tartottunk, autópálya még nem volt, igyekeztünk nagyon, sötét este volt, és továbbra is szakadt a hó. Egyszer csak előttünk megállt a kocsisor. Érdeklődve kinéztünk, mi lehet a baj, miután már jó ideje álltunk. De… senki sem tudott semmit. Hóakadály, baleset, vagy ki tudja? Vártunk türelmesen. Miközben a motort néha leállítottam, ne fogyjon az a drága benzin, ki tudja, meddig kell még ácsorognunk itt.

Természetesen a társaság belekezdett a viccmesélésbe. Olyannyira ment a röhögés, hogy észre sem vettük az idő múlását. Az ablakok belülről teljesen bepárásodtak, semmit sem tudtunk arról, mi történik odakint. Jó hosszú idő után azonban feleszméltem: bekapcsoltam az ablaktörlőt, és a világítást is, s… mit látnak szemeim? Nincs előttünk egy teremtett lélek se. Nézek balra, aztán jobbra, hát… a szántóföldön keresztül kerülgetnek minket az autók! Azt hitték: szegények, lerobbantak itt a pusztában.

Ezen aztán megint volt miért nevetnünk!

Vagyis: nem mindig kerek az élet – mint az autó kereke –, viszont mi is kellünk ahhoz, hogy a történetek „kerekek” legyenek.