Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ez már tiszta Amerika

Ezek a történetek 2020 tól visszatekintve 34 éve történtek meg, egy pár érdekesség az akkori korból, azaz 1986-ból

január 15. – Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár nyilatkozata országa leszerelési programjáról.

április 26. – A világtörténelem legsúlyosabb atomkatasztrófája békeidőben: felrobban a Csernobili atomerőmű egyik reaktora.

június 24. – Megkezdi sugárzását a Danubius Rádió, Magyarország első kereskedelmi rádiója.

július 27. – Budapesten fellép a Queen együttes.

október 15. – Moszkva hat ezreddel (1 páncélos, 2 gépesített lövész, 3 légvédelmi) kezdi meg nyolcezer szovjet katona kivonását Afganisztánból.

article preview

A Barkas-történetek után volt még más említésre méltó esemény is. Nagyon keménynek bizonyult ez az év, s mint mindig: az Interpress-kiállítások munkáival megtetézve. A régi megrendelők mellé sorakoztak mások is, s ez már komoly kihívás volt, főleg úgy, hogy pótolni kellett Gábort, meg, persze, gazdasági munkaközösség egy személyben nem munkaközösség. A sógorom akkor éppen Hungarocamiont elhagyó szomszédját, Marschalkó Zoltánt ajánlotta figyelmembe. Én meg úgy gondoltam, a logisztikát kéne fejleszteni, s ehhez Zoli talán jobban ért, mint én. Kamionunk ugyan még nem volt, de jó fizikummal rendelkezett, trógerolás pedig volt bőven, én meg műtét után még csak lábadoztam – kissé visszafogottan kellett megfognom a „munka végét” (az elejéről nem beszélve).

Az Ipari Reklám Vállalat szervezett egy bemutatkozó kiállítást a Rákóczi úti székházában az újdonsült kiállítás-kivitelező és reklámvállalkozóknak. Rendeltem is mindjárt egy 9 m2-es területet, hiszen csupán erre futotta így év elején. Gondoltam, ha csak egy-két érdeklődőt be lehet csábítani az utcánkba az már fél siker és máris megtérül a befektetetés. Sikerült is komolyabb megbeszélésekre sort keríteni, úgy tűnt, volt értelme a jelenlétnek, de erre később majd még visszatérek.

A sok jó után azért akadt nem kevés meglepetés is, ami majdnem a padlóra, de legalábbis a közelébe küldött. Mint tudjuk, a gmk még csak amolyan tűrt kategória volt az akkori (megengedőbb?) világunkban. Nem gondolták, hogy aki erre adja a fejét, az gondolkodik is, és amit kitalált, azt meg is csinálja – és nem csak azért, hogy – úgymond – csináljon valamit. Én sem ez a kategória voltam, láttam követendő példákat magam előtt. A lényeg: elszaladt kissé a ló a vállalkozásokkal, bizonyos területeken már-már konkurenciát jelentettek az állami vállalatoknak. Ennek visszafogása érdekében vezették be, hogy azok a vállalkozások, amelyek amúgy állami cégekkel működnek együtt, 50% büntetőadót kell fizetni a megrendelőknek. Na, ez tényleg igazi istencsapás volt, hiszen nekünk éppen az efféle együttműködések biztosították volna a jövőt – akkor most, hogyan tovább?

Szerencsére sikerült megtalálni a megmentőt: a Generalartot, majd az utódja révén az Artuniont – ők voltak segítségünkre a nehéz időkben. Rajtuk keresztül történtek azok a megrendelések, amelyeket az állami cégek nem tudtak vagy nem akartak 50%-os büntetőkamattal egyenesen tőlünk megrendelni. Ugyanakkor szerettek volna továbbra is kapcsolatban maradni velünk, mert az az út, amit mi kezdtünk, számukra is jó irány volt. (Ehhez még az is hozzájött, a külföldi a megrendeléseket valutában fizették ki, természetesen az adók levonása után.)

Ezen felbuzdulva, kezdtük keresni a lehetőségeket a külföldi kiállítok felkutatására. A Construmára és a Beruházási Javak Vásárára már volt három külföldi stand, ami valutás üzletnek bizonyult.  Jó kezdést jelentett, megfelelő volt az ajánlatunk és a standelvárásnak is megfelelt az installációnk.

Jött a Construma és a Tavaszi BNV kiállítások, ahol is sikerrel zárultak a korábbi megrendelők standjai és az újonnan beszervezett három külföldi stand is. Jó bevételt hozott. Úgy tűnt ezek árából már lehetséges lesz egy jobb teherautót is beszerezni, amire nagy szükségünk is volt a továbbiakban. Miután a kék útlevelünkhöz ekkor már megvolt a betétlap, amivel bármikor ki lehetett jutni az országból, irány tehát Bécs! Akkoriban a Ford volt a „nyerő” – kint két márkakereskedőt is megkerestünk. Ki is néztem egy 3,5 tonnás, hátsó dupla kerekű Ford Transitot. (Ez a kor egyik legjobb kisteherautója volt, 2 tonnával terhelhető, zárt rakterű.) Le is cövekeltem azonnal a kiállított darab mellett – még meg is simogattam! –, és ízibe leelőlegeztük. (Mondani sem kell, hogy az olcsóbb ajánlatot választva.) Július végén átvehető – mondta a kereskedő. Úgy kellett ez akkor nekünk, mint egy falat kenyér. Nesze neked irschenbergi emelkedő, jöhetnek a kamionok – ezzel az autóval „legyőzünk” mindenkit.

De… vissza az Ipari Reklám kiállításához! Ott sikerült találkozni Kőszegi Sándorral, aki éppen az akkori Sportcsarnokban szervezett egy Versenyautó kiállítást. A beszélgetés végeztével megegyeztünk abban, hogy amikor ez aktuális lesz, jelentkezni fog. Reménykeltő volt a beszélgetés.

És a nyár végén valóban jelentkezett Kőszegi úr, hogy a tervezett kiállítás lehetőségéről beszéljünk. Többszöri nekifutással sikerült megállapodnunk, bár maga a végleges terv csak akkor készült el, amikor a jelentkezési határidő lezárul. Ez az idő is eljött, és mondhatom: nagyszerű feladat volt egy ekkora küzdőteret beinstallálni.

1985. november 29­­–december 1. között, Kőszegi Sándor, és a BS igazgatója, Tábor István szervezésével a MAK, a MAMSZ, az OKBT, a Közlekedési Múzeum, valamint az MHSZ támogatásával nagyszabású Nemzetközi Versenyautó Kiállítás színhelye volt a Budapest Sportcsarnok. Az esemény jelentősen hozzájárult a magyar technikai sportok népszerűsítéséhez. Itt láthatott a közönség először hazánkban Formula 1-es versenyautót. A kiállítást megtekintette Keke Rosberg, az 1984. évi F-1 világbajnok is. A további években a kiállítás sztárvendége volt Carlos Lavado motoros világbajnok, Michelle Alboreto F-1 versenyző, Walter Röhrl rallye világbajnok és Giacomo Agostini, 15-szörös motoros világbajnok is.

Ennek, valamint az ezt követő kiállításoknak mindig mi voltunk a kivitelezői. Hasznosan telt el az 1985-ös esztendő az új Fordunk már Bolognát is megjárta…

És a fejlődésnek még messze nem jártunk a végén!

Az esztétikus bútor került ekkor sorra, hiszen a piacon nem volt megfelelő kínálat, így megint csak maradt a saját gyártás. A fő szempont az volt, hogy tárolása kevés helyet igényeljen, és esztétikusabb legyen a konkurenciánál. A gyártókapacitás: a ceglédi Hordógyár (fa alkatrészek), a törökbálinti lakatos (Korcz Jani), a kárpitozás a Veres Pálné utcában egy szövetkezetnél, a szinterezés meg a Colorplan Kisszövetkezetnél (ahol is színre festették, hiszen akkora kád sehol nem volt, ahol krómozni lehetett volna a vázat). Készült még összecsukható fa alapú fotel is, ezeket kárpitban hozzáigazítottuk a székekhez (utóbbiakat Kőszegen sikerül beszerezni). Ezzel be is fejeztük a fejlesztéseket, köbvetkezett a bérbeadás, hiszen a fejlesztésekre elment a pénzünk (hitel pedig nuku!).

És végre megfelelő raktár után is kellett néznünk! Hiszen szanaszéjjel tároltuk a dolgainkat, egyre bonyolultabb volt az összeszedésük egy-egy munka előtt – azt egyre növekvő bérleti árakról nem is beszélve. (Ez különben egy elég érdekes történet – mármint a raktár megtalálása –, külön is foglalkozni fogok vele a következőkben.)

 

1986 – és akkor ez már

tényleg tiszta Amerika (Las Vegas)

https://www.youtube.com/watch?v=9MO1KyNUOIs

Mit ad isten, jelentkezett Csizmadia Józsi tavasszal, hogy kéne találkoznunk. Meg is beszéltünk egy találkát a Dohány utca környékén, amerre dolgozott. Beültünk egy kávéra és… mondta-mondta, én meg csak hallgattam. Elsőre ugyanis nem hittem a fülemnek! Arról volt szó, hogy van egy cég, a Trade-Coop Szövetkezet annak kéne építeni (beinstallálni örök áron) egy ajándék „shopot” Las Vegasban. Hol? Na, egy kicsit lassabban, ha kérhetném! Las Vegas? Jól értettem?!

Jó! Elkezdem az elején. Volt egy magyar származású üzletember, aki Argentínából felköltözött Amerikába és kitalálta, hogy létrehoz egy nemzetközi ajándék shopot a Las Vegas-i repülőtér mellett, ahol is vámmentesen lehet majd vásárolni különféle ajándéktárgyakat. Mindez több ország részvételével, de – mert maga is magyar – súlyt fektetne a magyar részvételre is. Éppenséggel kivitelezőt keresnek, de az idő rövidsége miatt (alig három hét!) mind ez idáig nem találnak vállalkozót (tervezés, gyártás, kivitelezés). Látok-e ebben lehetőséget? – szögezte nekem a kérdés Józsi. Igyekeztem flegma maradni (egyáltalán nem ugrottam a nyakába, vagy ilyesmi!), várjál – mondtam neki –, megpróbálok tájékozódni, aztán… meglátjuk? Még onnan, a presszóból hívtam Tibort, vázoltam neki a lehetőséget, kérve a véleményét.  A válasza roppant lényegre törő volt: „De én is szeretnék utazni!” Hát, Józsikám, akkor jó volna, ha összehoznál egy találkát a megrendelővel.

Erre két napon belül sor került. Aztán három nap tervezés, egy nap költségvetés… és amikor mindez megvolt, rohanás. Összecsődült a vezérkar, s mit ad isten, másnap rámondták az áment. Őszintén szólva, még akkor sem hittem, hogy lesz ebből valami. De aztán… mégis lett!

Kezdődhetett az idővel való versenyfutás. Két hetünk volt. Ez alatt le kellett gyártani mindazt, amit a tervekben felvázoltunk. Nem akarom részletezni, mert elmondva valóságos ámokfutásnak tetszhet. Mindenki ezres (sőt, két-, háromezres!) fordulatszámon pörgött. Kerépítő, Vészi Művek, és persze, handmade… A lényeg, hogy összeállt az anyag. Még egyszer utoljára átnéztünk mindent, semmi sem hiányzott. Indulhat a fáklyásmenet! (Ide tartozik, hogy a szerződés utolsó pontja szerint, ha csak egy nappal is kifutunk a határidőből elbukjuk a teljes vállalkozási összeget! És mindezt – kivitelezést – lényegében három emberrel! Csizmadia Józsi, Pásztor Tibor és jómagam. A továbbiakban azonban Isten kezében voltunk.) Azért volt valami, amit nem én (mi) csináltunk (Hand-Made) felírat ezt valakinek a valakije állította elő. Elérkezett az indulás ideje.

Irány, a repülőtér! Két kollega is csatlakozott hozzánk a Trade-Cooptól – ők voltak a helyszíni ügyintézők. Én ugyan korábban már jártam a tengerentúlon (Dél- Amerika), vagyis tisztában voltam egy ilyen hosszú út nehézségeivel-szépségeivel, de mégis… Észak-Amerika volt az „igazi” Amerika. Emlékeim szerint Frankfurton keresztül San Francisco, majd onnan tovább Las Vegasba. Testvérek között is tizenöt óra. Siettünk elfoglalni a szállásunkat – egy gyors „akklimatizálódás”, azután… jöhet az ismerkedés a kaszinókkal.

Az első benyomás: hogy milyen baromi meleg van (pedig szokva voltam a „sivatagi” klímához). Gábor, az egyik szervező azzal állt elő, hogy béreljünk autót, abban legalább van klímaberendezés. Valamint rádió és automata sebváltó – tettem hozzá, némi éllel. De nem! Tényleg! Hiszen errefelé nincs tömegközlekedés, muszáj bérelni, és ugye, a repülőtérre mindennap ki kell jutni az építési területre. Sose fogom elfelejteni, hogy első utunkon végig Madonna bömbölt (bocsánat!) a hangszóróból. (Addig még csak nem hallottam róla!)

Egy kis emlékeztető:

https://www.youtube.com/watch?v=zpzdgmqIHOQ https://www.youtube.com/watch?v=G333Is7VPOg 

Másnap már a helyszínnel barátkoztunk. Az igazgató fogadott minket, megmutatta a pavilont, ahol a magyar shop fog állni. Az első meglepetés, hogy semmi nem úgy volt, ahogy azt az alaprajz meg leírás mutatta! Reklamációmra széttárta a karját: ehhez ő nem tud hozzászólni, az építész pedig San Franciscóban lakik. Hát akkor… hogyan tovább? Merre a megoldás? Azt javasolta: írjuk le az észrevételeiket, s ő megpróbálja gyorsan továbbítani az érintettnek. Addig is… kávé, valami harapnivaló?

Mit tehettünk? Kávézgattunk, beszélgettünk, s titokban azon izgultunk, hogy vajon megérkeztek-e már a konténereink hazulról.

És csoda történt! Mármint annyiban, hogy alig több mint tíz perccel később visszajött az igazgató a San Franciscó-i válasszal. Azannya’! Errefelé ilyen gyorsan repül a postagalamb? Akkor hallottam először arról az ördöngös masináról, aminek fax a neve. (A fax a facsimile/hasonmás szó rövidítése.  A technika a 70-es évek közepén kezdett elterjedni, s akkor, 1986-ban igazság szerint már ismerhettem volna én is!) – na ez kell nekem, mondtam Tiboromnak, ugyan vonal nincs hozzá, de sebaj…majd lesz.

A faxválasz gyors volt, de a konténer csak nem akart megérkezni. Három napig csak azt tudtuk rögzíteni az úgynevezett építési naplóban, hogy… a konténer még nem érkezett meg. Szerencsére eleve úgy számoltunk, hogy még egy ilyen csúszás is beleférjen az idő(nk)be. Mi egyébként addig sem tétlenkedtünk. Lelkiismeretesen ismerkedtünk azzal a „más” világgal, ami Las Vegasban körülvett minket. Bejártuk a környék látványosságait, és a magunk óvatos módján még a félkarú rablókkal is ismerkedtünk kicsit (kicsit!).

Aztán megérkezett a konténer. Elvégeztük a munkát (mindenki megelégedésére – beleértve minket, magunkat is). Az igazgató úr meghívott a rezidenciájába egy fürdéssel egybekötőt Barbecue-partira – talán meglepő, ha azt mondom: igen-igen jól éreztük magunkat (amihez a kellő mennyiségbe elfogyasztott pezsgő nagymértékben járul hozzá!).

Mi másnap már indultunk is haza, de Gáborék még ott maradtak a beüzemelésre. Reggelre értünk San Franciscóba, s mivel a gépünk csak este 11 órakor ment tovább, maradt időnk egy kis városnézésre is. Olyannyira, hogy a kikötőben még egy helikopteres túrára is befizettünk. Na ez nem volt semmi! A Golden Gate és az Alcatraz… felülről! (Amolyan levelezetésképpen aztán még villamosoztunk is egyet a városban.)

Összeállítás a történtekről:

https://www.youtube.com/watch?v=7mlF051fpmg&feature=youtu.be

Sikeresen landoltunk Ferihegyen, jóleső érzéssel búcsúztunk el egymástól a magunk mögött hagyott sikerrel, szeretteink már alig várták azt a pillanatot, amikor ismét „keblükre” ölelhettek minket.

(Akkoriban a bakelit már nem igazán volt divatban, a kazettás szalag volt a menő, amiből be is vásároltam kellő mennyiségben