Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én „új” SIMCA 1000-esem

A változás kora...

article preview

Vége a nyárnak, lassan az ősznek is. Kicsit lelassultam a történetek folytatásával, de ami késik, nem múlik, ugye… Hol is tartottam? Visszakaptam az autót, ki kellett a nem kevés vámot fizetni, és ezzel aztán el is ment a kedvem tőle.  Horváth Tamás barátom akkoriban árulta a SIMCA 1000-es autóját és az valahogy jobban is tetszett, mint az én VW-m, ami olyan keservesen jött össze.

Megvettem tehát, és elkezdtem a saját ízlésem szerint átszabni az autót. A szerelés az már ment (Ottó bácsinál megtanultam), így hát ebben nem volt hiba. Volt egy kollegánk, Burka Emil nevezetű, aki egyébként esztergályos volt, de ő is igazi „autóbuzi”. Volt egy garázsa is, ahol dukkózott meg generálozott. Megkértem, segítsen az autót átdukkózni. Sikerült Olaszországból beszerezni olyan Ferrari-piros festéket, valamint matt fekete sprayt, és az akkori olasz filmekben felhangzó dallamkürtöt. A többihez itthon is hozzá lehetett jutni.

Szétkaptuk a motort (teljes generál!), aztán jött a kaszni – volt vele meló elég, akkoriban az autók elég gyorsan rozsdásodtak. Az alját védőbevonattal vontam be (KATEPOX). Aztán következett Emil a festéssel. Elég jól sikerült… a körülményekhez képest. Mikor mindez megvolt, visszaszereltük a motort és a tartozékokat. Nagyjából összeállt a szekér, de még hiányzott a matt fekete csík. Nem tudtam eldönteni, hova kerüljön: a motorházra előre, és hátul, vagy csak hátul keresztbe. Forrás se nagyon segített. Végül úgy döntöttem, hogy elöl a motorház teljesen fekete legyen, hátul keresztben két vastag csík került, a kerekek pedig fekete- ezüstre lettek fújva.

Amikor így elkészült a verda – megszólaltattam a dallamkürtöt. Na, az isteni volt! Egy valóságos Ferrariban képzeltem magam… Nagy volt a boldogság, mert hát azért persze nem egy nap alatt sikerült összehozni mindezt.

Tulajdonképpen az első „igazi” autóm, és meg is voltam vele elégedve. Akármerre mentem, többen meg akarták venni, annyira jól nézett ki. Használtam is jó sokáig.

Ekkor még az EMV-ben tettem-vettem magam. „Pojpi” kollegám beszólt: ki kell vinni a Ligetbe, a BNV-re valamit, volna-e kedvem vele tartani. Hívott taxit, aztán elindultunk (akkor a Városligetben rendezték meg a kiállításokat). Bementünk valamelyik pavilonba, ahol az akkor általunk gyártott színes tv-adó volt kiállítva és ehhez vittünk valamilyen alkatrészt, mert hát talán még működött is… Bevallom, a technikai része engem annyira nem érdekelt, de mert amúgy fogalmam sem volt magáról a kiállításról, gondoltam: kihasználom az alkalmat, és legalább körülnézek egy kicsit.

Ez a nézelődés életre szólóan mély nyomot hagyott bennem! Szinte azonnal el is döntöttem: nekem itt a helyem – ezt kéne csinálnom. Ugyanis mindig is valami olyan pályára szerettem volna keveredni, ahol a rajzkészségemet tudom kamatoztatni. Egyszerűen fantasztikus volt, amit ott láttam! Beindult az agyam, istenem, hogyan lehetne ide bejutni?! Mint kiderült, ez nem is volt olyan egyszerű, de… nem adtam fel.

Közben Jani barátommal beiratkoztunk a Kvassay Jenő Híd-Vízmű Építő Technikumba, mert hát, egy kis többlettudás megszerzése sem árt, ugyebár. Otthagytuk az EMV-t, és „áthelyeztük” magunkat a Köztisztasági Hivatal útfelügyeleti részlegére. Ez egyben szakmai gyakorlat is volt a suli mellé. Voltunk vagy hatan, mindenkinek volt két-két kerülete, ahol a főútvonalakat kellett ellenőrizni „meghibásodás szempontjából”. Jó kis munkahely volt, miért is? Volt autónk és egy egész heti munkát le lehetett küzdeni egyetlen nap alatt.

Ez a munkahely aztán – központosítás során – a MÉLYBER nevű céghez került, amely a Fővároshoz tartozott. Egy ideig a Városházán volt a munkahelyünk, aminek köszönhetően minden délelőtt tíz órakor a Váci utcai Muskátliban kávézhattunk… Egy héten kétszer volt foci, amolyan kézilabda méretű, akkor szabványos, pályán valahol. Közben én beiratkoztam a Kereskedelmi Kamara kétéves reklám-propaganda tanfolyamára. Hiszen változatlanul nem tettem le a kiállítás-kivitelezéssel kapcsolatos álmaimról. Gondoltam, ez a tanfolyam segítséget nyújthat a bejutáshoz.

Aztán kiraktak minket a Boráros térre, a Hév végállomása előtt volt egy barakkunk. Akkoriban, emlékeim szerint, a cég jogásza egyben a Fradi jogásza is volt. Sosem felejtem el: Kű Lajos valamiért éppen el lett tiltva, és hozzánk került büntiből, mert hát, ugye, a szocializmusban mindenkinek dolgoznia kellett. A Duna-parton az akkori Áfor-székház előtt volt egy park, és abban egy pálya. Minden szerda délután ott rúgtuk a labdát… természetesen Lajos is beszállt. Nem telt el sok idő, hogy híre menjen: aki Kű Lajost akarja látni, ide jöjjön! Néha olyan tömeg gyűlt össze, hogy már-már mi is igazi focistának képzelhettük magunkat…

Izgalmas helyzet volt. Lajos hozta a Fradi-drukkereket, mi meg élveztük a népszerűséget. Aztán, sajnos, ennek is vége lett. (A történetnek szerencsére még nem! Csak átmenetileg…)

lektorálta: KLM