Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első munkanap és az első külföldi út

Nem is tudom, hol kezdjem a történetet, mindenesetre az első nap volt a bemutatkozás új munkahelyemen, a GRAFIKAI STUDIÓBAN. A főnök kedvesen fogadott és bemutatott a kollegáknak. Igyekeztem a lehető legilledelmesebben viselkedni, s nagy szerencsémre mindjárt akadt egy pártfogóm is: Feri, aki a Tétényi és Etele út kereszteződésében lakott. Próbáltam lereagálni mindazokat a tevékenységeket, amivel majd a következő időben foglalkoznom kell. Gyorsan be kellett látnom, hogy lesz mit behoznom a továbbiakban, hiszen nekem annyira új volt minden, amibe belecsöppentem, hogy igazából fel sem tudtam mérni a hiányosságimat a szakmával.

Gondoltam, majd odafigyeléssel és szorgalommal megoldom. Természetesen segítettek beilleszkedni, de az is érződött, hogy némi fenntartással vannak irányomba. Ugye, itt van ez a protekciós, minden komoly szakmai képzettség nélkül, ejnye-ejnye, mit keres ez közöttünk. Gyorsan rájöttem arra, hogy az itt dolgozók többsége kirakatrendezői iskolát végzett, vagy korábban valamelyik áruházban volt kirakatrendező. Mint kezdőnek nekem nem is a tervezés jutott feladatul, hanem a kivitelezés – mármint a kollegák által megalkotott standokra, szabadtéri házakra való felíratok, logók és fotók felragasztása. Kaptam létrát, „kleiszteres” vödröt, vizesvödröt, korongecsetet, szivacsot, csomagoló papírt és természetesen a színes papírból kivágott feliratokat, ­ akkoriban még nem volta digitális világ. De ez még nem volt elég, járt hozzá egy kerékpár is, mert hát a terület az bizony túl nagy lett volna gyalogosan. Mire eljött az első este, igencsak elgondolkodtam: vajon ezt akartam én, valóban? Lehet, hogy mégiscsak jobb lett volna a pavilontervezés?

Bizony, küzdöttem, és nem is keveset. Néha-néha Feri kisegített, vagy… besegített. Emlékeim szerint, amikor kiléptem a régi munkahelyemről 2800 forint volt a havi fixem, itt meg csak 2500. Valahogy be kellett pótolni a különbséget. És itt jött megint képbe Feri, a tapétás. Ő már igazi „nagyvállalkozó” volt akkoriban, vagyis minden második hét végén elvállalta egy-egy lakás tapétázását. Akkoriban jött divatba a tapéta, nem győzte a rendeléseket. Úgymond, jól jöttem neki. Nyomban be is vont a munkába, ami nekem nagyon jól jött, mert bár többet kellett dolgozni, ráadásul ráment a vasárnapom is, de… nem ingyé’. Hétvégenként – a munka nagyságától függően – általában összejött csaknem 1500 forint, s minthogy két hétvégéről volt szó, ez már önmagában is több volt, mint a havi fix. Így már lehetett viccelni!

Igencsak jól jött, mert hát gyerek, hitel, meg aztán a rezsi sem volt kevés. Aztán… néha a munka mellett elgondolkodtam a hallottakról is, ami izgalmassá tette számomra a jövőt. Korábban már meséltem arról, hogy miért is lehetett olyan nehezen bejutni erre a munkahelyre. Hát, persze (kérem szépen), hiszen külföldre lehet utazni! Ettől volt ez „bizalmi állás” akkoriban, hiszen külföldre utazni (amúgy) csak két- vagy háromévente lehetett, és az a pénzellátmány, amit adtak hozzá, az gyakorlatilag semmire sem volt elég. Itt meg napidíjat kap a kiküldött, aki egy-egy külföldi vásár előkészítésére, azaz felépítésére kap megbízatást. Nyugattól keletig! Afrikától Svédországig, hadd ne soroljam – majdnem a világ összes tájára. Nem semmi! (A főnökünk éppen Indiába tartott.) Érthető, hogy ez a lehetőség igencsak felvillanyozott. „Tepertem, mint az állat” – gondoltam, csak sikerül behoznom a többiekkel szembeni lemaradásomat. Szó szerint: dolgoztam éjjel meg nappal, nem is tudom, volt-e idő aludni akkoriban.

 (Ma miért is tüntetnek, ki kinek a rabszolgája, fogalmuk sincs: mennyit kellett akkor dolgozni és még túlórapénz sem nagyon járt érte, „mindössze” az előrejutás volt az ára. Arról meg nem is beszélve kéthetente volt szabadszombat, a havi munkaidő sem 160 óra volt.)

Hajtott tehát a feladat, miközben egyre jobban sikerült elsajátítani a munkához szükséges szakmai forgásokat, és – ami egyáltalán nem mellékes – munkám révén sikerült a cégen belül is megszereznem az elengedhetetlen ismeretséget. Túlzás nélkül mondhatom, hogy egy év elteltével már a topon voltam. Közvetlen főnököm meg volt elégedve a munkámmal, ráadásul a feladatokat is egyszerűsíteni-racionalizálni tudtam, ezáltal egyre hatékonyabban ment a munka. (De persze, mind e közben Feri sem maradt egyedül: változatlanul jártam vele tapétázni, ami mindig jól jött a büdzsének.) És eljött végre a nagy nap, amikor a főnök bejelentette: 1975 februárjában én utazhatok… Tripoliba.

Ez valóságos csoda volt: nem egy szocialista országba, hanem egyből Keletre, a mesés arabvilágba. Elkezdtem a térképen keresni és találtam is egy várost… Libanonban. Aztán kiderült, hogy az „én Tripolim” Líbiában van, azaz Afrikában. Nagy volt az izgalom mindaddig, amíg el nem jött az utazás ideje. Hiszen egészen addig még repülőn sem ültem. A kinti munka előkészítésben is a lehető legnagyobb mértékben belefolytam, nehogy a helyszínen problémáim adódjanak. Ritka szerencsés ember vagyok, hiszen akkori főnökömről csak a legjobbakat tudom mondani (Bogács Sándor” Doktorkám”; minden tekintetben jól felkészített, és segített is mindenben. Egyetlen kis malőr adódott, amit nem tudtam hova tenni. A stúdióvezető felhívatott magához azzal, hogy ki kell vinnem három üveg „repi” piát. Az én közvetlen főnököm azonban figyelmeztetett arra, hogy ebből könnyen bajom lehet, hiszen arab (mohamedán) országba alkoholt nem szabad bevinni, mert akár le is tartóztathatnak. Megígérte, hogy ő majd intézkedik ez ügyben a nagyfőnöknél. Nyilván így is történt, mert a repi italokról többé nem esett szó.

Eljött a nap, amikor utaznom kellett, és… a poggyászommal sem volt semmi baj. Életemben először szakadtam el a földtől. Különös érzés volt.

Lektorálta. KLM