Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az együgyű paraszt és a ló esete…

Úgy voltunk ezzel a vállalkozással, mint az együgyű paraszt, aki elment a vásárra vett egy lovat, hogy könnyebb legyen az élete. Nem gondolt arra, azt fel is kell szerszámozni, kell hozzá kocsi, eke és így tovább.

article preview

No, mi is kitaláltunk egy szép elfoglaltságot (foglalkozást? munkát? hivatást?) magunknak, de ahhoz, hogy azt művelni tudjuk, kellett (volna) hozzá sok minden más is – s nem csak anyagiakban igényelt volna nagy ráfordítást. Úgy szép az élet, ha zajlik, mert aki megáll, az lemarad. Volt már elég ebből is, abból is, de nem volt elég a látványos kiugráshoz. Valamelyik kiállítás építése közben egyszer csak megszólít minket Bácskai Nándi, volt kollégánk: „Mi újság, srácok?” Gyakran meg-megálltunk így, szót váltani régi kollegákkal, kibeszélni egy kicsit magunkat, meghallgatni a szakmával kapcsolatos pletykákat. Nándi sem állt meg az általános kérdésnél, hanem azonnal folytatta: mármint, hogy volna egy ötlete – érdekelne-e? És a válaszunkat meg sem várva, már mondta is. Tetszett az ötlet, már első hallásra is! De azért azt mondtam: térjünk majd vissza rá, egy nyugodtabb időben. A legjobb az volna, ha papírra vetné az elgondolását, mielőtt komolyabban is elbeszélgetünk róla.

Eközben persze szívszorongva vártuk a hírt Kerpenből is, de az csak nem akart megérkezni. Gábor telefonon is próbált volna érdeklődni, valahogy azonban Hansot sohasem lehetett elérni, jó magyar szokás szerint mindig „házon kívül volt”. (Hej, de mennyire ismertük mi ezt a fordulatot!) Ugyanakkor viszont Magyarországról jutott el hozzánk a hír, hogy megalakult az Interpress Kiadó, Nyomda és Reklám Vállalaton belül egy kiállítási osztály, ahol volt Hungexpós kollegák kezdtek dolgozni.

Ekkoriban már megszűnőben voltak a nagy nemzeti kiállítások (ezeket ugye a Hungexpónál mindig a külföldi kiállítási osztály valósított meg), az új trend szerint egyre inkább a szakmai kiállításoké volt a jövő. Ebben az időben léteztek még a különböző külkereskedelmi vállalatok, hiszen a magyar cégeknek még nem volt önálló külkereskedelmi joguk, viszont a termék értékesítése és a külföldi piacon történő megjelenítése-bevezetése más technikát (más filozófiát!) igényelt. Tulajdonképpen erre jött létre az Interpress új szakrészlege. Nem késlekedtünk mi sem! Megragadva a lehetőségeket haladéktalanul bejelentkeztünk náluk, nem győzvén hangsúlyozni, hogy micsoda fantasztikus lehetőségek rejlenek egy esetleges együttműködésben. Ugyanis: nekünk már van installációnk, kisteherautónk, sőt, gyártó kapacitásunk is (utóbbi a Kerépítő jóvoltából). Mindez, úgy tűnt, jó ajánlólevél, annyira legalábbis igen, hogy azonnal megkezdődhessen egy komoly beszélgetés a „magas felek között”.

Joggal gondoltam úgy, hogy ez valóban kecsegtető lehetőség, hiszen megnyílni látszott a számunkra kedvező – és folyamatos! – külföldi munkalehetőség. Vagyis… ismét lehet „a konzerveket aranyra váltani”, hogy a bakelitlemezek gyűjtéséről ne is beszéljek. Az UNIPLAN vegyesvállalatának lehetősége még kérdéses volt számunkra, de az Y Studio Kereskedelmi Építő és az Interpress Kiállítások új kapcsolatára már bíztató jövőképet lehetett építeni, de legalább… álmodozni róla! Érthető, hogy valóságos istencsapásaként ért aztán minket a hír: az Interpress keretén belül megalakult az Inter-Art Kft. (Amit Szepesi István és Varsányi Tamás jegyzett.) Magyarán: sikerült megmelegítenünk a helyet valaki másnak, ami persze két dologból érthető is volt. És most csak az egyiket mondom, mert az a lényeges: kik voltunk mi? (Az akkori „bizalmi körök” még egészen más alapokon működtek!) A mi kapcsolati tőkénk messze kisebb volt, mint a jól bevált korábbi munkakapcsolatok hálója. Apropó, háló! A „halacska” elúszott, a hálónkat üresen emeltük ki – vagy még pontosabban: más háló felé tereltük a „jó fogást”.

Visszatérek azonban Nándihoz! Mire bontani kezdtük a kiállítást, már hozta is az ígért rajzokat. Átnéztem, láttam benne fantáziát. Persze, az elkészítéséhez kell ez-az – a lényeg, hogy amíg nem tudjuk, használható-e, nem érdemes belefogni. Minden a mintadarab(ok)on múlik! Siettem hát Józsi barátomhoz Szigetszentmiklósra, hisz ő volt az én ezermesterem. Neki is tetszett az ötlet, hanem mindjárt azt is hozzátette: kicsit bonyolult előállítani. Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mi is jelentette a feladat bonyolultságát, annyira szakmai… De a lényeg a lényeg!  Hogy elkészült a prototípus. Mi több, jónak tűnt, habár tudtuk, az igazi próbája a statika lesz, vagyis összeszerelve derül ki, hogy mekkora fesztávolság áthidalására képes. Arra is megkértem Józsit, hogy mindjárt gyártsa is le a szükséges szerszámokat hozzá, ám ha netán nem jönne össze, akkor se féljen, mert a költségeit állom. Mit ad isten, egy hónapon belül már elkészült a sorozatgyártáshoz szükséges szerszámkészlet. Irány, Fehérvár! Beszerezni a csöveket és a tábla alulemezeket. Két hónapon belül legyártotta azt a mennyiséget, amivel próbára indulhatott az OCTAGONAL – ugyanis már nevet is kapott a közös „gyermek”.

Két méretben készült: 100 és 50 raszterben. A próbaállításhoz alig találtunk helyet, így végül is maradt a Kerépítő ebédlője. Siker koronázta a próbaépítést (igaz, akkor úgy tűnt: nagyobb fesztávolságban nem igazán stabil). De akkor még egy műanyag dugót is le kellett gyártani, ami körülöleli a csomópont 3 mm-es lemezét és a csőben teljes kiterjedésben megfogja azt. No, ez is összejött. Indulhatott a szériagyártás. Az ehhez szükséges lámpák a Vészi Műveknél készültek el.

Nándi nagyon lelkes volt a látottaktól, tetszett neki, miként a környezetünkben mindenki másnak is. Megbeszéltük, le kéne védetni Szabadalmi Hivatalban, noha – csak halkan jegyzem meg – az nem volt éppen két fillér.

Szerencsére az Interpress-szel is sikerült közös nevezőre jutnunk: megállapodtunk a várható feladatok kivitelezésében és azok költségvetésében. És mindjárt adódott is egy lehetőség Svédországban, ahol bedobhattuk végre az OCTAGONAL-t (a Kerépítő gyártotta le a tervezett installáció egyedi részét). Közben Pásztor Tibort mint közreműködő partnert mutattam be. Egy kemény Tavaszi BNV-n voltunk túl, amelyen rengeteg fizikai munka zúdult a nyakunkba (magad uram, ha szolgád nincsen!): két kicsi kacsónkkal építettük a standokat, igaz, az installáció végre már mind a mienk volt. De mi szereltük a bútorokat és az elektromosságot a Tiborék által kivitelezett standokon is mint például egyedi hangulatkeltésre próbálkozás, hullámkarton felhasználással, ami egész jól sikeredett. Garázsból ki, aztán be – nem volt semmi! Megterhelő volt: kemény fizikai munka.

Gondoltam, végre itt a várva várt nyár, a megérdemelt pihenés, hiszen majd csak augusztusban indul újra az élet, és bizony, az én derekam már nagyon követelt egy kis pihenést. Sőt, szakszerű gondoskodást… Irány tehát a reumatológia! Röntgen, vissza az orvoshoz, aki nézegette a filmeket, és egyre csak csóválta a fejét, mígnem kimondta az ítéletet. „Fiam, magának porckorong sérve van. Ennek fele sem tréfa, azonnal beutalom a kórházba.” Nagyon nem, de egy kicsit azért megijedtem. Mi lesz a sok rám váró munkával?! Ráadásul mindjárt itt van a bemutatkozó svéd kiállítás is. Összehívtam a „csapatot” (Gábort és Tibort). Ők sem voltak boldogok, de ezt talán mondanom sem kell. A megbeszélések után Tibor vitt be kocsival a Bocskai úti Ortopéd Klinikára, hiszen akkor már a járás is nehezemre eset.

Teltek-múltak a hetek (kórházban), de mintha semmi sem történt volna, csak nem akart javulni a helyzet.  Örökösen csak azt hallottam: pihenjek, pihenjek, még fiatal vagyok, majd „kinövöm”. (Jó vicc!) Voltak olyan pillanataim, amikor olyan fájdalmaim voltak, hogy gondolatban már búcsúztam az élettől. Könyörögtem a nővérnek: adjanak valami erősebb fájdalomcsillapítót, mire a „kedves” válasz rendre csak az volt: ne szimuláljak. El lehet képzelni! Aztán… lebénult a bal lábam. A WC-re, fürdőbe már ki sem tudtam menni egyedül. (Szerencsémre a mellettem lévő ágyon egy tatabányai bányász feküdt, aki pontosabban felmérte az helyzetemet, mint a szakszemélyzet, és mindenben a segítségemre állt. Reggel kivitt a zuhany alá, rám engedte a meleg vizet, és megvárta, míg befejezem a tisztálkodást. A mai napig hálás vagyok neki. Ő például szerette volna leszázalékoltatni magát a bányában szerzett betegségével, de nem volt szerencséje – hiszen ő is csak egy „szimuláns” volt. Átláttak rajta!) Hiába próbáltam ecsetelni az adjunktusnak a helyzetemet, csak széttárta a karját, és azt válaszolta: megoperálnánk mi, de meg ám, csak hát, épp most bontják szét a műtőt, meg kell várni, amíg elkészül, addig csak pihengessen továbbra is. „Ámbár... ha tovább romlik (netán) az állapota, áttesszük majd a János Kórházba, ott talán tudnak segíteni magán.” Mire a másik oldalon fekvő taxisofőr, akinek szintén valamilyen gerincproblémája volt, azt dörmögte: jaj, csak oda ne, mert onnan tolószéken jön ki mindenki. Mit ne mondjak: be…tam egy pillanatra. Nem győztem panaszkodni a szeretteimnek. Akik aztán (végre) komolyan vették a könyörgésemet, és találtak „összeköttetést” az Amerikai úti Idegsebészeten.

Ekkor már november elejét írtuk. Gábor és Tibor néha meglátogatott, tőlük tudtam (s ez megnyugtatott), hogy a svédországi kiállítás rendben lement, sőt, az Őszi BNV is. Én meg vártam a megváltást. (A táppénz, amit kaptam, a betevőre sem volt elég, ráadásul ugye, még ez is! Az anyagi gondok!) Mindenesetre nekem ez a válaszom, amikor az egészségügy mai állapotait szidják megállás nélkül. Bocsánat, ezt a régi rémálmot sírják vissza?!

De aztán az első „műtétem” volt a leggyönyörűbb! Reggel nyolckor betoltak a műtőbe, áthelyeztek a műtőasztalra, aztán jöttek az injekciók és a gázmaszk, én meg aludtam, mint a bunda. Ennél csak az ébredés volt érdekesebb. Jött a nővér, amikor kezdtem magamhoz térni, mondom neki: nahát, ez az operáció nem is volt olyan véresen komoly, mint amilyennek gondoltam, alig érzem a sebemet. Mire ő, szelíden: ja, hát, persze, hiszen nem is volt műtét… „Ugyanis, alighogy elaludt, ki is toltuk a műtőből, mert a mi kórházunk a baleseti ügyeletes, és hoztak egy sürgős esetet.” És hogy velem mi lesz? Majd kap egy másik időpontot. Előbb vagy utóbb… Innen inkább már nem is részletezem, mert utólag is csak felidegesítem magam. A lényeg viszont, hogy december elején(!) sikerült aztán elhagynom a kórházat – a „második”, és szerencsére sikeres műtét után! Kezdődhetett a rehabilitáció, és… itt volt a karácsony.

Ezúttal ez a szép ünnep sem csalt sok mosolyt az arcomra. Tele voltam gondokkal és rossz gondolatokkal a jövőt illetően. Milyen volt ez az év? – töprengtem. Volt benne jó is, nem tagadhattam. De az alaphangulatomat mégis az a borús gondolat jellemezte, hogy csak nem fogok a kukásoknál kikötni, pláne ezzel a műtött gerincemmel?!

Hogy gyorsan eloszlassak minden kétséget…

De nem, ezt inkább majd a folytatásban mesélem el.

(És még valamit ide, zárásképpen: sikerült egy kis megújulás a blog kinézetével kapcsolatban – a visszatérő olvasók láthatják! –, amire csakis azért hívom fel külön is a figyelmet, mert szerintem ez a legjellemzőbb rám. Vagyis az, hogy egész életemben a megújulás vezérelt!)