Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ajtón ki, de nincs másik, amin be…

Útravaló

article preview

Útravaló (idézek Weöres Sándortól):

„Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van, mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.”

Vége a nyárnak, ez az idő enged elgondolkodni a múlton, hogy folytassam a történetek sorát.

Hosszú próbálkozás után 1974-ben beléptem egy ajtón, amiért majd’ két évet küzdöttem, hogy átjussak annak küszöbén. Aztán eltöltöttem az „ajtón túl” 9 évet, ami az életem egyik legszebb és leghasznosabb ideje volt. De aztán úgy alakult – szerencsétlen vagy szerencsés történések egybeesésének következményeként, de erős elhatározásból –, hogy sikerült azon kilépnem is: keresni egy új ajtót. Hogy… folytathassam mindazt, amit szerettem, csak már nem beosztottként.

Bizony, nem jött össze csak úgy, hirtelenjében! Vagy ha mégis, nem úgy, ahogy korábban álmodoztam (-tunk) róla. Ugyanis amit választani szerettem/szerettünk volna, annak nem volt (még) ajtaja, amin csak úgy be lehet sétálni – és nem is volt senki, aki megmondja, meg mit kellene csinálni. Mindent neked kellett kitalálni. Attól kezdve, hogy mit akarsz csinálni egészen addig, hogy ki az, akinek mindarra szüksége van. Egyszerre kellett megteremteni (kitalálni és összehangolni) a kínálatot és a keresletet. Egyszerűnek gondoltunk, pedig nem volt az. Kezdve azzal, hogy akkori környezetünk egyáltalán nem volt – hogy egy abban az időben szinte még ismeretlen szót alkalmazzak – vállalkozásbarát. Mindennek centrumában az állam állt (a maga gólem-lábán), nem volt szükség – hirdette a hivatalos politika a „régi, letűnt” maszekvilágra. (Konkurencia? Borzongva emlegetett szó volt ez akkoriban.)

Megpróbálom összeszedni: mi az, ami nem volt meg ahhoz, hogy működni tudjon egy vállalkozás (úgy, ahogy mi elgondoltuk). Az egyszerűség kedvéért:

Nem volt

  • tapasztalat;
  • felhalmozott tőke (az induláshoz);
  • hitel, aminek a kamatát ki lehetett gazdálkodni;
  • telefon (hogy ilyen alapvető dolgokat is megemlítsek);
  • iroda;
  • raktár;
  • eszközök;
  • teherautó

és még sorolhatnám

Viszont volt

  • Ezermesterbolt;
  • Vas- és Szerelvénybolt;
  • Bútorbolt;
  • Műanyagszerelvény szakbolt

mindössze ennyi, ami érdekelt volt – úgymond – a „szakmában” beszerzés vonatkozásában.

Vállalkozásunk létszámának csökkenésével azon melegében eljártunk a „hivatal felé”, bejelenteni, hogy felére csökkent a vállalkozók száma az Y STUDIO-ban. Ennek az lett a vége, hogy nyomban meg is szüntették a vállalkozásunkat, holott erre igazán nem számítottunk. És nem volt elég, ami nincs, ráadásul lehetett tehát elölről kezdeni az egészet! Újra… ügyvéd, papírok, okmánybélyegek stb. Nesze nektek új hullám! Lehetett görcsölni, de hát, ugye, minden kezdet nehéz. Aminél csak a folytatás nehezebb. Csinálni kell, aztán majd csak megy… Remény és akarat az szerencsére van, illetve volt.

Meg aztán, talonban, biztos háttér volt az MVMT és a Lampart. Ezek mellé sikerült némi maszekokat is becserkészni, és természetesen – el ne felejtsem! – az OTSH, vagyis a Sporthivatal.

A kezdődő maszekvilág egyik feltörekvő vállalkozója a Muskátli presszó gebines tulaja, Lantos Péter volt. Gondolt egyet és kitalálta, hogy ő lesz a McDonald’s első (és talán utolsó) másolatának a tulajdonosa a Rákóczi úton, az Uránia mozi előtt. Valahogy megtalált minket, s közösen villámgyorsan ki is találtuk azon melegében (hogy úgy mondjam: kisütöttük, mint a hamburgert), hogyan nézzen ki egy „magyar” McDonald’s. Amolyan világjáróként jó sok nyugati országban megfordultam, volt tehát hova nyúlnom, és Németh Tamás barátom is sokat segített. A neve ugyan MIX-GRILL lett (és világított is, mi több forgott a név a bódé tetején) belsőleg pontosan olyan volt, mint az igazi. (Vagy annak égi mása.)

Ez volt az első ilyen jellegű munkánk. Örült is neki Péter, hiszen sokszor csaknem az Astoriáig állt a sor, volt szépen bevétel – filmnézés előtt, mozi után. Összejött egy szép kis tőke, amivel Péter később a Keletinél belevágott egy üzletházba. Ez volt az az ARZENAL. Ott is akadt munkánk, nem is kevés!

Alakultak a lehetőségek a kiállítás terén is. Igaz installáció egyelőre még nem volt, de megmaradtak a korábbi kivitelezők – nekünk csak terveznünk kellett és „felruházni” a MAHIR és az Ipari Reklám által kivitelezett standokat. Jól tudjuk: szerencse is kell az élethez. Időközben a Lampart osztódással szaporodott (jelentette be Monostori Zsolt, aki a reklám-propagandista volt a cégnél): kivált belőle (önállósodott) a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár. Itt már „csak” meg kellett dolgozni a helyi marketingeseket – és pillanatok alatt az asztalra kellett tenni egy új arculatot –, újabb szép sikert söpörtünk be. Volt hát munkánk. nem is kevés – igaz, Salgótarján nem éppen a szomszédban volt.

Akadtak persze váratlan meglepetések is (ja persze, a meglepetés mindig váratlan!): Pásztor Tibor például otthagyta a Hirdetőt és bejelentette, hogy ő lett a KERÉPÍTŐ főépítésvezetője. Miután akkoriban a Hungexpo-megrendelésektől esett el a cég (mint azt korábban írtam, az átrendeződésekkel kapcsolatban), magyarán: külföldi kiállítások kivitelezésétől, az új Hungexpo-vezetés a Faipari Kiállításkivitelezőt preferálta. Úgy gondolták, hogy a Hirdetőtől „adoptált” Tiborral próbálják meg betömni a rést. No, ez volt „a” lehetőség számunkra! Tervezőjük nem volt – legalábbis e téren nem volt meg a kellő tapasztalat –, és, ugye, adott volt a meglevő szoros munkakapcsolat. Tibor korábbi munkahelyéről jöttek utána a megrendelők, amire én, tervezőként-szervezőként, rárepültem. Innen kezdve volt is munka, csak győzni kellett erővel és idővel!

Volt hitelező, kivitelező. Tibor mindent vállalt, hiszen eminens érdeke volt bizonyítani a vezetés felé. Habár – igaz, ami igaz – mobil installáció, elektromos anyag és bútor a standokhoz nem volt. Ezt a hiányt próbáltuk kitölteni. Nem volt egyszerű, főleg elektromosság tekintetében. A boltokban ugyanis karos spotok és ehhez kacsolódó szekrények egyszerűen nem voltak kaphatóak (nem lévén akkor még „lakberendezési” tárgyak). Bútorok tekintetében is ki kellett találni valami egyedit, olyat, ami másnak addig még nem volt, vagy attól jelentősen eltért formában, ízlésvilágban, nem utolsósorban pedig a tárolási kihasználhatóság terén. Itt volt például az akkori idők fehér Gabi széke, amihez én kreáltam profilanyag felhasználásával kötőkből fotelt és üvegasztalt, de tárgyalóasztalt is 0,7 és 1,4 m méretben.

Gábor pedig azt találta ki, hogyan lehet a beszerezhető alkatrészekből egy teljesen új lámpacsaládot kialakítani.

Egyszer véletlenül betévedtem egy Galamb utcai lámpaboltba, ahol egy fiatalember fogadott: ő volt a tulajdonos, Vészi Gábor. Szó szót követett, elmeséltem, hogy milyen nagy gondban vagyunk. Szükségünk lenne egy karos 100 W-os lámpára, ami tartalmaz két aljzatot egy dobozban és állítható a lámpa szöge, valamint tartalmaz egy akasztó fület, és persze, az sem ártana, ha krómozva van. Ehhez jönne még egy 500 W-os refi, ami hasonló szisztémával készülne, igaz, más méretben. Hány darabra volna szükségünk? – kérdezte Gábor. Száz? Kétszáz? És Gábort már rajzolt, és kalkulált. Kiderült, hogy éppen akkoriban indította be az új budafoki üzemét. És megtörtét a csoda. Hamarosan elkezdődött a gyártás. (Mi csináltuk hozzá az 1-2-3 m -es kábeleket.) Innováció volt ez a javából! Most nem untatnám az olvasókat a részletekkel, pedig hát – mint tudjuk – az ördög a részletekben lakik…

Kellett raktár is! Hiszen egy ilyen és ekkora vállalkozásnál a tárolás kulcskérdésnek számít. Garázsokat béreltünk. Többek közt Ottó bácsi Wartburgja is elköltözött, felszabadult a helye az Adony utcában, éppen ott, ahol annak idején tanulgattam az autószerelést (meg a vezetést). A mi garázsvállalkozásunk innen indult, és mindjárt az MVMT grafikájának honoráriumából sikerült beszerezni egy teherautót is. (Ez a Barkas sütis autó volt akkoriban.) Úgy-ahogy sínre kerültek tehát a dolgaink – nem csak hogy beindult, de működött is (kis) vállalkozásunk…

Elengedtük a fülünk mellett azt a dumát, hogy milyen hülyék is voltunk, amikor ott hagytunk egy olyan céget, mint a Hungexpo!

 

Hab a tortán

Egy alkalommal Tibor azzal hívott magához, hogy megkeresték a Patex budakeszi gyárából: üzletet szeretnének nyitni a Tanács körúton, megkérvén őt, hogy kitalálja annak berendezését, és persze le is gyártani majd (már ha sikerül megnyerniük a tendert!). Ő meg arra gondolt, hogy a miénk lehetne az elektromos és belsőépítészeti tervezés, annak grafikai részével együtt.

Ez volt Magyarországon, a fővárosban, az első farmerbolt. (1983-at írtunk.) Kézenfekvő volt, hogy valamiféle „vadnyugati stílussal” (western) próbálkozzunk a tervezésnél – ami nagyon bejött. A tendernél éppen úgy, mint az üzletpolitikában. Három nap alatt készültünk el a tervekkel és a látvánnyal. (Akkoriban a makett volt a 3D!)  

Immár biztos lehettem abban, hogy jó döntés volt, amikor nem a kukásautót választottam…

És még mindig nem volt vége az évnek!

Boron Tamásék is megtaláltak egy feladattal, ami kapcsolódott egy kongresszushoz, a Kertészeti egyetemen. Ezt a feladatot komplett tervezésben és kivitelezésben kellett megoldani. (Az installációt ők adták.)

Egy előrelátó vállalkozó mindig kell hogy elgondolkodjon, mivel tud kitűnni a többiek közül. Ez a legfontosabb szempont, és ha az övé (ötlete, terméke stb.) jobb, mint a másé (másoké), akkor szükségszerűen előbbre is jut. A lehetőségek diktálnak, és abból kell kitalálni és összehozni mindazt, amivel többek vagyunk másoknál. (Itt mindig a másság diktál!)

Az akkori kornak megfelelő installációt például – a lehetőségek figyelembevételével, a minél egyszerűbb kivitelezésre figyelemmel – a KÖFÉM (Könnyű Fémmű, Székesfehérvár) által gyártott profilok kínálták. Gábornak ismerőse volt az a Zachár László, aki valamiféle főnök volt a KÖFÉM-nél, és lehetett rá építeni; mindig fogékony volt az újdonságokra. Sikerült őt meggyőznünk arról, hogy mi leszünk majd a cég legnagyobb megrendelői. És így is lett. Köszönhetően többek között annak, hogy kitaláltunk egy olyan cső-kötős rendszert, aminek oszlopmagassága (2,53 m) lehetővé tette a 0,5 m raszterben tartani a magassági osztást. Ennek jelentősége kétféle volt. Az egyik esztétikai, a másik hogy így a betétlemezek méretei egyformák és annak sokszorosai voltak. Ezzel egy időben elindult egy hajlítási próbálkozás is az íves csökötök felé, ami aztán sikerrel megoldódott, nem utolsósorban a nagyobb mennyezeti áthidalás megoldására: 0,95 cm és 0,30 cm közé beillesztettünk egy átlós kötőt, valamint átlós irányba készült fordító is, így ezzel már egy komplett egységet sikerült előállítani, amivel a piacon jó helyzetbe kerültünk.

Igaz, egy kicsit „nyomatékosítottuk”, hogy elnyerjük Laci bácsi jóindulatát. Éppen árulta a Zsiguliját s miután Gábornak még nem volt autója, mindjárt meg is vettük tőle. Mindenki boldog volt. (Molnár Ferenc az ilyesmire mondaná, hogy „olaj”.)

Sikerrel jártunk a Mohácsi Farostlemez Gyárban is, ahol is sikerült két  0,032 mm laminált farostlemez összeragasztásával legyártatni és felszabatni az általunk megadott méretekre a betétlemezeket. nem kis mennyiségben. Ez lett aztán az új installációnk, amivel kicsit másképp jelentünk meg a piacon, mint mások, és ez a próbálkozás határozta meg a jövőnket.