Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.06.01

A vágy titokzatos tárgya az autó volt

 

Egy idézettel kezdem a folytatást, Demjén Ferenctől („Sajtból van a hold”):

Bár én is a Földön élek 
És engem sem ringattak angyalok 
Már az ördögöktől se félek 
És néha könyvet is olvasok 
De nem csak tündérmeséket 
Mert én is kijártam az iskolát 
És az se jelentett nagy csodát…

Ez a szöveg abban az időben, amiről beszélek, természetesen még nem létezett, de találónak érzem, hogy ide idézzem – mert minden szava passzol a történethez. Suki barátunk ugyanis mindig, amikor új hazájáról elmélkedett, egyszerűen csak „sajtosoknak” becézte őket. Faltuk a mindennapokat mi is (a sajtosok között), és vártuk a csodát, de hát, ugye, remény az mindig van, mi is reméltük, hogy megtaláljuk a helyes utat terveink megvalósításához.

Szó, ami szó, az a „kinti” világ egy kicsit más volt, mint az általunk megszokott. A reggeli tejet háromszög alakú dobozban kaptuk, benne a tej meg egyenesen kiváló volt, ahogy a megszámlálhatatlanul sokféle sajt is, aztán… csoki-csoki minden mennyiségben, a kirakatokban pedig az órák világmárkái! A legnagyobb csodának azonban az autó számított. Mármint annak lehetséges beszerzése. Igaz, az e célra fordítható pénzből arra nem számíthattunk, hogy valami „komoly” darabot vehetünk célba. De hát, komoly, nem komoly? Ami gurul, az már komoly – ez volt a közös nevező. Végül is Tominak akadt meg a szeme egy, a pénztárcájához illő autón. Ami egy Renault Dauphine volt.  

„A világon a legelső a gazdaságosság terén: Dauphine – 4 ülőhely, 4 ajtó, 30 LE, 115 km/ó sebesség, 850 cm³, három szinkronizált sebességgel, fogyasztása 100 km-ként 5,9 liter.”

Hm. Ma sem megvetendő szempontok!  

Kifizettük, és már lehetett is intézni a zoll rendszámot a rendőrségen, hogy kimehessen vele a forgalomba, vagyis a nevére kerüljön. Mikor ez megtörtént egy csapásra könnyebbé vált az éltünk (már ami a helyváltoztatást illeti), de meg, különben is, lassanként sajtországbeli időnk is kitelt – tovább kellett indulnunk Nyugat-Németországba, Tomi rokonaihoz. Miután ebben az árkategóriában nem találtunk hasonló másik autót, a Nagy Projekt második felvonása az autógyártás fellegvárára maradt.

Érzékeny búcsút vettünk barátunktól, és nekivágtunk a nem közeli Darmstadtnak. Sikeresen leküzdöttük a távolságot a régi-új autóval. Nagy örömmel fogadtak. Ez egy más ország volt, mégis valahogy ugyanolyan. Eladdig még csak elképzelésünk sem volt a Nyugatról, az ottani életről – németföldön is leginkább tehát a hasonlóságokat fedeztük fel, nem a különbségeket. Mit mondjak? Nem volt rosszabb, mint Svájc. (És talán meglepő, amit mondok: gyorsan hozzá lehetett szokni, bizony!) Teltek-múltak a napok, itt is a legtöbb időt a hirdetések böngészésével és az autókereskedések látogatásával töltöttük. (A fennmaradó időben azért persze másra is vetettük „vigyázó szemünket”.)

Végül is egy lenyitható tetejű VW bogár (1200 cm3) akadt fenn a Halonkon. De a részletek tulajdonképpen elhanyagolhatók, hiszen egyetlen lényeges dolog az volt, hogy ki tudjuk-e fizetni. (És persze hogy még benzinre is maradjon!) A kocsipapírok mellett azonban hátra volt a neheze: az ajándékozási dokumentáció elintézése. Tominak gyorsabban ment, nekem azonban Bécsig kellett várni, hogy unokahúgoméknál végre a dolognak ez a része is elintéződjék.

Nem ragoznám hosszan a történetet, de mint majd kiderül: az igazán lényeges dolgok (hm) Bécsben történtek velünk.

Utolsó este ugyanis előkerült Enikő unokahúgom és egy kollégája – aki akkoriban Pista a nagybátyám, játékkészítő cégénél dolgoztak –, s azzal állt elő, hogy meghív minket egy menő diszkóba. A buli jó volt, keveset aludtunk, és korán reggel indulnunk kellett. Indulás előtt ismét előkerült újdonsült barátunk, és megkért, hogy vigyünk el egy levelet az anyjának, mert így hamarabb megkapja, mintha postán menne. Fél lábbal már otthon voltunk (újdonsült autótulajdonosok!), ilyenkor bármit megtesz az ember egy „jó barátnak”, ugye. Eszünkbe jutott ugyan, hogy ez mifelénk „büntetendő cselekmény”, de ez leginkább csak annyit jelentett, hogy igyekeztünk „jó helyre” elrejteni a levelet ajánlására. Bele egy összehajtogatott térképbe, azt meg a kesztyűtartóba mondta Ő!

Irány Hegyeshalom!

Az osztrák oldalon elintéztük a papírokat, és indulás a magyar határra.

Jó napot… Jó napot…, merre jártak… (A szokásos.) Elmeséltük, ahogy illett, odaadtuk a papírokat. Gondos lista az ajándékokról, a vámosok akkurátusan végignéznek mindent, gondosan egyeztetik az egyes tételeket (van idő!) – a végén hozzám fordult a vámos, hogy megkérdezze: van-e még valami elvámolni való. Gondoltam, ez amolyan rutinkérdés, ilyen volt a válaszom is. (Amit hoztunk, az mind ott szerepel a vámáru-nyilatkozaton.) A vámtiszt azonban megismétli a kérdést: de azon felül van-e még valami elvámolni való. Maradtam az előző válasznál.

Ekkor az egyenruhás átment a kocsi jobb oldalára, kinyitotta az ajtót, majd egyetlen határozott mozdulattal kivette kesztyűtartóból a térképet, belőle pedig a levelet.

– És ez mi?!

Az kevés, ha azt mondom, hogy néztem, mint Rozi a moziban…

Hanem a gondolatok, amik a fejemben száguldoztak!

(Honnan tudja ez a csóka ilyen pontosan: hol az a levél?! Még csak nem is kereste, egyszerűen csak elővette!)

Ennyit a „baráti szívességről”. Ami – kell ezt egyáltalán mondani – nyilvánvalóan tudatos provokáció volt.

A többi, úgymond, rutineljárás volt.

Egy levél „becsempészése” az országba, s ezzel a szocialista Magyarország belbiztonságának súlyos (azt ne mondjam: végzetes!) veszélyeztetése főbenjáró bűnnek számított. Igaz, nem jelentett azonnali és helyben történő felkoncolást, de a legkevesebb, hogy azon nyomba letartóztattak. (Ilyesmi egyszer már megtörtént velem Jugoszláviában is, mondhatni gyakorlatom volt benne. De azért… nem öröm, ezt elhihetitek.)

Este már vonaton ültünk, másnap pedig jelenés az illetékes kapitányságon.

Véget ért a tündérmese – kezdődött a fekete leves.

Kérdések, kérdések. Én mindig… másnapok. Jó, akkor majd holnap folytatjuk! És folytattuk. Egyszer, kétszer, sokszor. Kezdtem hazajárni a VIII. kerületi rendőrségre (Víg u. 36. – hej, víg napok!).

A nemzetközi helyzet (ahogy Virág elvtárs mondja A tanúban) egyre fokozódott…

Ugyanis kiderült, hogy ama (anyukának szóló) levélben egy komplett disszidálási terv volt felvázolva (útvonal, kapcsolatok, ahogy kell). Mire körülnéztem, már embercsempészés, sőt hamarosan okirathamisítás (nyilván az ajándékozási szerződés miatt) meg még, ami eszébe jutott a vizsgálótisztnek (talán csoportosan elkövetett erőszak és pedofília nem). Mese nincs – ide már ügyvéd kell!

Többet voltam távol a munkahelyemtől, mint amit egy közepesen súlyos multitraumatikus sérüléssorozat indokolhatott volna. És, ugye, a jövő! Mit tartogat számomra egy ilyen vádlotti jövő?

És mindez (ha jól belegondolok) egy autó miatt. Egy nyavalyás autó! (Nem, ezt még akkor sem gondoltam – mármint hogy nyavalyás.)

Ebből börtön lesz, akárki meglássa! Büntetett előéletű leszek! Milyen utóélet vár rám egy ilyen előélet után?!

Úgy tudom, hogy egy hatásos felvonásvégen mindig fenn kell tartani a néző érdeklődését. Én sem akarom most sietve lezárni a történetet – annál kevésbé, mert valóságosan sem zárult… sietve! –, maradjon valami a következő fejezet számára is.

Vigyázat – folytatása következik!

http://mixonline.hu/Cikk.aspx?id=131846

​lektor: KLM