Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kiállítások tervezése és kivitelezése mellett azért van szükség más tudásra is!

article preview

Az Edinburghi írásomat ezzel a gondolattal fejeztem be: (Különben, ezzel a kiállítással csak azért foglalkoztam így, egymagában, mert számomra „nem volt semmi”, és egy fontos felismeréssel (tapasztalattal) is gazdagított – mégpedig, hogy nincs olyan probléma, amit az ember ne tudna megoldani! Szerénytelenség nélkül mondhatom: titokban be is írtam magamnak egy piros pontot.)

Az a piros pont pont(osan) arra vetett fényt, hogy mennyire nem tudok még sok mindent a szakmának különféle ágairól, mert hát igen… más szakterületek is kapcsolódnak hozzá, mást ne is mondjak: a sokszorosítással előállított termékek, mint a plakát, könyv stb..

A sorban következő feladatok kapcsán, egyre nagyobb ismertségre tettem szert, és már-már úgy tűnt, én (afféle ezermesterként) mindenhez értek, ráadásul (ugyebár) világutazó is vagyok. Időnként megkérdezték ismerősök-barátok, tudsz-e nekem ebben vagy abban segíteni – kéne névjegy, szórólap, esetleg meghívó valamilyen eseményre stb. Be kell valljam: voltak ennél bonyolultabb kérések is, de… minden új volt és megfontolandó. Valamennyi, úgymond, nyomdai termék, illetve azok tervezése és előkészítése. Mindig akad ilyesmi az ember kezébe, de nem gondolja végig, hogyan is készül, amíg eljut a kezedig. Tervezés, előkészítés, kivitelezés – pontosan ugyanolyan, mint a kiállítások esetében, csakhogy… minden 2D-ben (dimenzió).

Kiváló lehetőség adódott a tanulásra, mikor is összekerültem Szántó Györggyel, aki az akkori OTSH sajtó- és propagandaosztályát vezette. Felkért egy minden évben megrendezésre kerülő Sportfilmfesztivál arculatának megtervezésére. Ez nagyon izgalmas feladat volt, már csak azért is, mert eladdig semmiféle gyakorlatom – sőt rálátásom – nem volt e téren. De az önbizalmam szerencsére nem hagyott el, sietve előszedtem a kamarai propaganda-tanfolyam ide vonatkozó anyagát, gondolván: menetközben megtanulom mindazt, ami feltétlenül kell ehhez a munkához. Fantáziám volt, úgymond, „ezerrel”, lelkesedés meg még több. Elvállaltam. És csak a munka közben döbbentem rá, hogy azért ez nem is olyan egyszerűdolog!

Különösen úgy, mert a rendelkezésre álló idő sem volt túl sok. (Ez magyarul azt jelenti, hogy: kevés!) Mázlim volt, hogy a Sportpropaganda Vállaltnál találtam segítséget az okításhoz – egy „igazi” nyomdászt. Akkoriban még nem voltak számítógépek, mint ma, amikor digitális úton nyomdakészre meg lehet tervezni minden munkát. A mi tervezői technikánk alapja még a letraszet Valamint a fotólabor és… a kézügyesség. Én bizonyos tipográfiai gyakorlatot már szereztem addigi munkám során, még ha eltért is a nyomdaitól. És először ekkor vettem igazán hasznát a Poznanban vásárolt fotónagyító gépnek is. Vagyis: sikerült a hályogkovács operáció! Meglehetősen pofás lett a fesztivál grafikai világa – amit meg is őrzött mindvégig, amíg a fesztivál működött.

Ez a siker (mert én annak könyveltem el) aztán hozta az újabb és újabb megbízatásokat. Akkoriban vett lendületet az Edzett Ifjúságért mozgalom is, amihez tőlem kértek plakátelképzeléseket. Nekiveselkedtem (magam is próbára téve ifjú erőimet!), mert hát ez még komolyabb és még összetettebb feladat volt. Sikerült néhány tervet összehozzak és nagy boldogan vittem a zsűri elé az OTSH-ba. Izgultam, nem is kicsit, hogy vajon mennyire találkoznak gondolataim (a képi megformálás) a megrendelő elképzeléseivel, nem beszélve arról, hogy mit szól majd hozzá az „utca embere”, hiszen a plakátot igazából az utcán zsűrizik.

Úgy tűnt, sikerrel jártam. Mind a három tervemet elfogadták, de (sajnos) ezek közül csak egyet tudok megmutatni, mert a többi a költözéseim során eltűnt. Ezt az egyet is az interneten találtam meg valamilyen kiárusítás kapcsán. Fél siker!

Megpróbálom felidézni a másik kettőt is. Az egyiken egy kézben lévő dobókockának a hatos oldalába montírozott sportoló alakok voltak, azzal a szlogennel, hogy „Legjobb dobás a sportolás!” A másikon (illetve harmadikon) egy zöld erdőben futó boldog (és mindenekelőtt egészséges!) emberek sugallják a sport örömét. (Ami azt illeti, sok cigarettát elszívtam, amíg ezek a plakáttervek megszülettek. Ideje volt nekem is megfogadni a saját jó tanácsaimat!)

Első próbálkozások grafikai tervezésre:

https://youtu.be/fQvOAOWxZWg

Mondhatni: nem volt megállás. Egymás után jöttek az új és új feladatok. Aztán jöttek az ehhez hasonló feladatok. Még az MTV grafikai stúdiójába is beajánlottak. Itt Kovácsi Laci, a sportosztály egyik gyártásvezetőjéhez kerültem, ő adta nekem a feladatokat, ami egy idő után kicsit egy kaptafára ment, de hát… igen, jobb volt, mint a tapétázás.

Például a Sportcsarnokból mentek a vívóközvetítések, aminek az eredményközlését kellett a helyszínen megoldani, kameraolvasatban. A közvetítést Mahrer Emil vezette, a szpíker meg Dávid Sándor (a „Lapaj”) volt. Nekem az eredményeket kellett összehoznom a nevekkel a közvetítés alatt. Ez egy kőkorszaki megoldás volt a maival összevetve (elektronika!), és igen jó hasznát vettem a nagyítónak, ollónak, ragasztónak. A számokat sárgán kellett elővarázsolni – ehhez anilint használtam –, pedig ugye, még fekete-fehérben mentek az adások, de mint mondták: a sárga árnyaltabb hatást kelt a képernyőn. Hittem a szakembereknek. Nekem csak ennyi volt a dolgom.

Mind e közben természetesen a kiállítások sem szüneteltek, és én Edinburgh után egyre vártam, hogy az önálló tervezésből is kivehetem majd a részem. Ez elég nehezen jött össze, mert… sok volt az eszkimó és kevés a fóka. De! Mit tesz Isten, egyszer találkoztam korábbi kolleganőmmel, Lorenz Pálmával, akinek beszélgetés közben jutott eszébe, hogy az édesapja az MVMT-nél (Magyar Villamos Művek Tröszt) a kiállításokkal foglalkozik (úgy mellesleg), és ahogy tudja: nem nagyon van megelégedve a MAHIR-ral mint kivitelezővel. Erre persze azonnal lecsaptam! Éreztem, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanom, mondhatni: tálcán kínálkozott. Megkértem Pálmát, hozzon össze az apjával. ezt elég hamar sikerült nyélbe ütni, és én máris a dolgok sűrűjében voltam.

Az új feladat a Tavaszi BNV, pontosabban azon az MVMT trösztjeinek kiállítása, az azzal kapcsolatos összes nyomdai feladat megoldása. Hurrá! Végre egy igazán testhez álló feladat! A „téma” mintegy 5 céget mozgatott. Önmagában sem kis feladat, ráadásul legalább háromszáz négyzetméternyi kiállító tér. A munkahelyemen is tapogatózni kezdtem: hogyan lehetne esetleg oda átirányítani a kivitelezést, ami üzlet volna a javából a saját cégemnek is (ahol a mindennapi betevőt kerestem).

A tervező Verához fordultam és hosszas kapacitálás után rábírtam, hogy az MVMT-megrendeléssel próbáljunk lehetőséget teremteni a kivitelezésre. Nyereséges is legyen, keményen kézben tartva az határidőket. (Az, hogy egy-egy stand időben elkészüljön mindig nagy izgalmakra adott okot; néha a legkisebb csúszás is beláthatatlan következményekkel járt. Erről a pavilonfelügyelők tudnának sokat mesélni.)

Verának egy „jó tanácsa” volt: ne nagyon hirdessem, hogy az ötlet tőlem származik, mert azt néhány nagykutya esetleg (biztos!) nem veszi jó néven a cégnél. (A nagykutyák már csak ilyenek. Pedig, mint tudjuk, néha még csak… nem is ugatják! Mármint a szakmát.) Ez kicsit meghökkentett. Hogy is van ez?! Én hozom az üzletet? (De csak titokban!) Mindegy. Ha így kell, hát, így kell. Az se baj, ha nekem csak a munka marad. Szerencsére maga a feladat igazán felvillanyozó volt, örömmel vetettem bele magam a munkába. Éjt nappallá téve dolgoztam, és azt hiszem, végül sikerült is egy jó kis tervet összehoznom, ügyesen „felöltöztettem” a falakat – és mindezt (az akkori szokás szerint) egy maketten is megmutattam. Mindenki elégedett volt, nem volt okom, hogy én ne legyek az. (Ez már a sokadik piros pont az „ellenőrző füzetemben”!)

Eljött az idő a grafika kivitelezésére. A felületek az MTI-ben lettek lenagyítva doku fotópapírra, és a helyszínen kasíroztuk fel őket. Ez látszott a leggyorsabb megoldásnak, mindezt persze munkaidő után végeztük, mert ez már – a kor szlogenje szerint – „fusi” volt a javából. (A kivitelezési költségeket az MVMT fizette az MTI-nek.)

Nekem tehát csak a tervezést és a felrakást kellett megoldanom. A financiális részében (honorárium) segített volt kolléganőm (Szabóné), a kivitelezésben pedig Poroszlai Tamás kollegám. Mindez kicsit hasonlított a korábbi lakástapétázásra, de annál azért egy kicsit izgalmasabb és attraktívabb volt. Sosem felejtem el: a tűzoltók esténként 9 óra tájban gyakorlatoztak, és az általunk a járófelületre kiterített fotókon keresztül futkároztak, aztán nekünk kellett a falon toldozgatni az így esett szakadásokat. De legalább tűz nem volt (babám).

Mindent összevéve: ismét bebizonyosodott, hogy aki mer, az nyer. És az esemény után már arra sem volt okom, hogy továbbra is titkoljam „elévülhetetlen érdemeimet”. Hiszen… nem elég valamit megcsinálni, minderről a „világnak” is tudnia kell!